A gép-ember
Azt jelenti ez a szó, hogy emberi alakba öltöztetett mechanizmus. A berlini Busch-czirkuszban mutogatnak mostanában egy ilyen automatát, a mely ember módjára mozog, beszél, sőt a nevét is leírja. Hét motor van elhelyezve benne, a melyek közül mindegyiknek más és más a funkcziója és ezek közösen végzik azokat a mutatványokat, a melyek ámulatba ejtik a berlinieket.
Az ilyen automata egyáltalán nem új dolog. Rátalálunk a nyomára már a legrégibb korban és azóta többé-kevésbbé tökéletesedő formában végigkisérik az emberiséget egész a mai napig.
Minthogy ezek a bábuk tetszés szerinti formát öltenek, az ó-kor állat-mechanizmusai és fantasztikus szörnyei csakugy ősei a berlini automatának, mint a közép és ujkor androidái.
Az ókorban Düdalus görög szobrász az első, a kiről tudjuk, hogy mozgó emberi alakokat készített, a melyek fölkeltették kortársai csodálatát. Utána, Krisztus sz. e. körülbelül 400 esztendővel készültek a tarenti Archytas fagalambjai, a melyek állítólag repülni is tudtak.
Az ezekről szóló feljegyzések birháttak a XV. században Regiomontanust arra, hogy megalkossa a híres vaslegyet, a melyről egykorú feljegyzések azt mondják, hogy elszállt az ember kezéről, körülrepült a szobában és ugyanoda tért vissza, a honnan kiindult.
Ugyancsak Regiomontanus szerkesztette akkori hagyományok szerint azt a hatalmas madarat, mely I. Miksa császárt Nürnbergbe való bevonulása alkalmával szárnycsattogással és fejbólogatással fogadta, a mi manapság bizony nevetséges látvány lenne, de akkortájt midenféle disznél, czifraságnál jobban lefoglalta a nézők figyelmét.
A középkorból Albertus Magnus regensburgi püspök ajtónállójának a híre maradt ránk, a ki mély bókolással üdvözölte az érkezőt és hangos kiáltással ajtót nyitott előtte. Ennek a bábúnak mindenünnen csodájára jártak, mig aztán Aquinói Tamás megsokalta a nagy érdeklődést és sajátkezűleg darabokra törte a szentségtörő emberutánzatot.
Bámulatos, hogy a középkorban, és mielőtt általánossá lett a gépeknek hasznos munka végzésére való fordítása, még az ujkorban is, a legkiválóbb mathematikusok sem átallották idejük nagy részét mechanikai játékszerek összeállítására fordítani.
Az ő munkájukkal párhuzamosan haladt a chemiának az az igyekezete, hogy élő embert állítson elő – a laboratoriumban. Az előbbiek közül Baconról és Descartesról tudjuk, hogy emberi mechanizmusok készítésével foglalkoztak, a chemikusok közül pedig Paracelsus, a XVI. század legkiválóbb orvosa adott pontos utasítást a homunculus előállítására. Persze csak az utasítást készítette el, az embert nem. Göthe is megemlíti Faustjában azt a chemiai kotyvasztékot, a mely a vegyi folyamatok megösmerése óta mindig ott kisértett a vegyészek retortájában.
Még a mult esztendőben is bejárta az ujságokat annak a hire, hogy végre sikerült alsórendű élőlényeket chemiai úton előállítani. De azóta már a czáfolat is megérkezett. A homunculus – a retorta ember – tehát egyelőre még kevésbbé veszélyes vetélytársa a halandó embernek, mint az automata.
Maradjunk hát az utóbbinál. Az androida a XVIII-ik század végén igen magas tökéletességre emelkedett. Az óraművek bonyolult szerkezete ekkor már közprédává lett és a mechanikusok embertársaik szórakozására százával konstruálták a járó, tánczoló és zenélő automatákat.
Ezek között első helyen áll a Vaucanson flótása, a ki mint egykorú forrásokból olvassuk, oly szépen muzsikált, hogy Vaucanson mester inasa sehogyse akarta elhinni, hogy ő gazdája személyében nem magát az Uristent szolgálja.
Az automaták készítése mellett Vaucanson főleg a szövőszékek tökéletesítésével foglalkozott és az effajta munkáiból a mai napig fönnmaradt gépet egy automata-szamár hajtja. Ezt állítólag azért szerkesztette, mert a szövők, mikor látták, hogy Vaucanson olyan szövőgép készítésén mesterkedik, a mely az ő kezük munkáját fölöslegessé teheti, egy szép napon jól elverték. „Azt hiszitek, hogy egy szamár nem tudja megszőni ugyanazt a mit ti?
Megmutatom, hogy különb munkát végeztetek vele!” mondotta Vaucanson. És ekkor, hogy megboszulja magát, elkészítette szövőgépével együtt a már említett szamarat, a mely a legnagyobb pontossággal hajtotta és igazgatta a gépet.
De az eddig létezett összes automaták között legnagyobb hirre mégis egy magyar ember, Kempelen Farkas sakkozó automatája tett szert. Ennek az alkotásnak már egész irodalma keletkezett. Magyarázatával, többé-kevésbbé ügyes találgatások útján, köteteket töltöttek meg, különösen a németek.
Ezzel a géppel Kempelen a XVIII. század végén egész Európát bejárta és leverte a legjobb sakkozókat. Megfordult a legtöbb uralkodó udvarában és a négyszögletes szekrény előtt ülő török pasa, a mint a játszma elején kivéve szájából hosszú száru csibukját a gép folytonos berregése közben biztos nyugalommal huzogatta a sakkfigurákat, méltó feltünést keltett mindenfelé. A gép szerkezete minden magyarázgatás és találgatás daczára mindmáig sem áll tisztán előttünk.
Állítólag Nagy Frigyes lett volna az egyedüli, a ki titoktartásra kötelezve magát, nagy pénz árán megtudta Kempelentől a sakkautomata titkát. A magyarázat igen rövid ideig tartott és mikor Nagy Frigyes kijött a szobából, nevetve mondta, hogy „ezt akár egy gyermek is azonnal megfejthetné”. Ez az automata majdnem egy évszázadon át forrongásban tartotta a sakkozókat és megszerezte Kempelennek azt a hírt és dicsőséget, melyet más találmányai révén fontosabbak, komolyabbak lévén, alig kerültek szóba.
Szorosan összefügg az automatákkal beszélőgépe, melyet a londoni Kings Collegeben őriznek és a melynek szerkesztésén évekig dolgozott Kempelen. Végigtanulmányozta az összes hangszereket, de sehogyse tudott olyanra akadni, a mely csak megközelítőleg is hasonlított volna az emberi hanghoz. A véletlen vezette rá a helyes útra. Sétálgatva, egy falusi korcsma előtt dudaszót hallott.
Csodálkozva figyelt egy darabig, aztán hirtelen észbekapott: megtalálta az igazi hangszert. „Soha zene”, mondja ő maga, „még olyan gyönyörűséget nem okozott nekem, mint ennek a megvetett dudának a zokogó búgása.” Ennek segélyével aztán, temérdek nehézséggel küzdve, el is készítette a gépet.
Manapság már csak a beszélőbabák emlékeztetnek erre a szerkezetre.
Kempelen sakkautomatája után divatba jött, hogy az automatákba embereket bujtattak, a kik belülről igazgatták és meg-megszólaltatták e figurákat. Ilyen volt a King-fu nevű törpe, a ki nagy nevezetességre tett szert és a kit sokáig mutogattak Európaszete, míg aztán kisült róla, hogy a törpe automatában egy még törpébb ember rejtőzik.
Ugyancsak érdekes volt az a kis lány is, a kit Amerikában produkáltak és a ki oly tökéletesen utánozta az automaták merevségét, szabályos mozgását, beszédét, hogy ezért jártak csodájára az emberek. De ezt a lányt az élelmes amerikai a mutogatásnál praktikusabb dologra is felhasználta.
Történt ugyanis egyidőben, hogy egy üzletben minden éjjel tolvajok jártak. A rendőrség sehogysem tudott rajtuk ütni. Vigyáztak, őrködtek mindenképen, de a tolvajok csak ügyesebbek voltak: hamarabb neszelték meg a rendőrséget, mint emez őket.
Végre aztán az az ötlete támadt az egyik rendőrnek, hogy beállítja az üzletbe ezt a kis automata-lányt, a kezébe csengőt rejt, mely a szomszédos házba szolgál és ily módon felszerelve otthagyja éjjelre. A fogás fényesen sikerült. A tolvajok mit sem törődtek a bábbal, nyugodtan dolgoztak és a rendőrség java munkájában foghatta el őket.
Az is lehet különben, hogy az egész hiresztelés csak ügyes reklám volt, a melylyel az impresszárió fokozni akarta a psendo-automata iránti érdeklődést.
A szépirodalomban is sok helyütt találkozunk az androidával. Szinművekben, novellákban sokszor szerepeltetnek az irók az emberhez hasonló élettelen lényeket. Még pedig nemcsak szándékosan, hanem – akaratlanul is.
