Olvasóink előtt bizonyára nem ismeretlen Nansen Fritjoff neve. Nansen volt az a híres norvégészaksarki utazó, aki az 1893-96-iki években „Fram” nevű hajójával olyan magsra hatolt fel északnak, hogy onnan egy kutyák által vontatott szán expediczión elérte azt a magasságot, melyet előtte élő ember még nem közelitett.
Nansen a 86.ik magassági fokot is tullépte és igy az északi sark közvetlen közelébe jutott.
Ennek a kitünő férfiúnak munkájában segitő társavolt Roald Amunzen, aki a „Fram” hajó első gépésze volt. Rettenthetetlen bátor ember, kit e tulajdonságáért Nansen tanár visszaérkezésekor külön is megdicsért.
Amunzen most e sikerén felbuzdulva, nemrég egy ujabb északsarki utba fogott belé, ugyanis 1903. év folyamán utnak is indult és megczélozta, hogy amint az iten bemutatott térképen is látható, az ugynevezett északi, nyugati átjáró ujból behajóztassék és ezzel nemcsak Sir Jon Franklin drámjának helye, hanem egyszersmind a deljes sark is ujból felkerestessék és esetleg helyesbittessék.
Kimondhatatlan sorozata a szenvedéseknek és nélkülözéseknek jut ki osztályrészül az ilyen északi sarki utazóknak. Eltekintve attól, hogy állandóan 35-40 fok hidegben kell tartózkodniok, ami rendkivül terhes dolog,hangsulyozzuk, eltekintve ettől, a magány az északsarki tájakon, 6 hónapig tartó teljes sötétség és némaság óriási hatással vanak, ugy a testre, mint a lélekre.
Nem egyike ezeknek az északsarki utazóknak egész életére nyomorékká válik azoknak a nélkülözéseknek hatása alatt, amelyeknek e tájakon ki volt téve.
Amunzen utját Grönland partjai mellett vette északnak haladtában és már 1903. augusztusában, a Baffin-öbölben volt. Miután a jégviszonyok elég kedvezőek voltak, bahjózott a Lancaster-szorosba ésnemsokára elérte a King Williám földet.
Ez a földrésze Észak-Amerikának, amelyen sir Jon Franklin 1846-ban száznegyvenkét emberével és két hajójával együtt rövid idő alatt, betegség és éhség következtében elpusztult. A legirtózatosabb drámának volt szinhelye ez a föld, amelyet emberelme elképzelhet.
Franklin két hajóval, az Exban-el és a Turos-sal hatolt fel északnak, de a rengeteg kedvezőtlen jégviszonyok következtében kénytelen volt délnek fordulni. Az még magában véve nem képezett volna bajt.
Azonban csakhamar kiderült, hogy négy évre szánt teljes eleségkészlete megromlott. Lelketlen kufárok félig rothadt anyagokat adtak el drága pénzért az angol admiralitásnak, ezen expediczió számára, ugy, hogy mire ezen eleségekre rászorultak, azokat ujjnyi vastagon ellepte a penész.
A legénység fellázadt, a fejetlenség elérte tetőpontját és rövid időn bell elpusztult mind a száznegyvenhét ember. Tíz évig nem tudtak nyomára jönni Franklin elveszett expedicziójának és csak tiz év múltán találták meg az expedicziónak utolsó négy emberét.
A feltaláltak körül még érintetlenül hevertek a romlott konservek, ellenben egy fazékban felaprózott emberi hullarészek voltak, félig megfőzött állapotban világos jeléül annak, hogy a kik itt tanyáztak, végső kétségbeesésökben a legrettenetesebb dologra, az emberevésre, ebben az esetben saját bajtársaiknak felzabálására adták magukat.
Ezt a tájékot járta most be Amunzen.
Innen a Bothia szigetén fekvő delejes sark felkutatására indult az expediczió, amelyet szerensésen meg is találtak. Az 1903, 1904 és 1905. évi telet itt töltötték tudoányos kutatásokkal elfoglalva.
Már 1905. második felében tovább haladtak. Utközben több helyen eszkimókkal találkoztak, akik közül az egyik el is kiséri Amunzent további utjában, amelyet az itt bemutatott képen kipontozva lát az olvasó.
Ugyanis Amunzen jelenleg még csak a Hersher-sziget táján tartózkodik, ahol az 1905. évtelét töltötte. Ha a bátor északsarki utazónak sikerül a Bering szoroson át visszatérni Európába, akkor a feladatot, melyet az expediczió magára szabott, dicsőségesen oldották meg.
