|
Az arany ökör - régi pesti emlékek.-
- régi pesti emlékek.- Az öröm, hogy új élet kél a romokból, s a bánat, hogy elomlani látja azokat a falakat, melyekhez annyi drága emléke fűződik. Különösen Budapest belvárosán viharzott végig az újítás förgetege. Jött az emberséges tót s csákányával bontogatta a mohos tetőket.
Szedegette szét egyenkint a kőkeményre szilárdult ősi habarcs törmelékei közül a téglát, vagy ásta alá a ház tövét s már most a falakra bízta, hogy egyensúlyt veszetve egymást döntögessék le.
A mi kevéske történeti nyom tapadt hozzájok, eltünt – p.o. az az ódon barokk épület is ott a Sebestyén- s Rózsa tér összeszögellésén, melyben Martinuzziék szőtték a haza fölszabadítását czélzó fönséges tervet (a loyalisok összeesküvésnek nevezték) – az a néhány épület mondom, a melyből feljárt a hazafiság lelke, elomlott. És elpusztult az újabb keletű városháza is az 1848-iki ”Szabadságtéren”, melynek középső ablakából hirdették várossá, országgá a 12 pontot, míg alant ernyő alól – mert hogy havas márcziusi eső szitált a lelkesedett közönségre – zúgó éljenek harsogtak fel az emeletre.
Elpusztult a „Csiga”, a hol Vörösmarty Mihály köré csoportosultak esténkint irodalmunk régi zászlósai; Fáy András, Helmeczy Mihály, Bajza József, Schedel (Toldy) Ferencz és a hol egy ízben megjelent a különben emberkerülő, bús Berzsenyi Dániel is, hogy megrettenvén a jó boron nekividámult magyar Olympus csapongásain, budai szállásáról egy hajtásra visszasiessen Niklára. Meg szertezúzta a tót csákánya a „Török császárról” nevezett kávéházat is, Pestváros hatalmas purgereinek tanyáját, s eltünt ajtajáról az Abdul Medzsid lovas képe is, a ki akkoron követte apját a szultáni méltóságban.
Hű arczmása volt-e a padisáhnak, sokan kétlik. De fára vetett szép festmény vala, Varságnak becses alkotása, a ki Laccatari olasz czégérfestővel képviselte akkoron a honi képzőművészetet, mely nem egy jeles művet juttatott az utczának. És ugyanaz a tót, a ki halomra döntötte a régi Pestet, építette föl az uj Budapestet. Most, hogy a földdel egyenlővé túrja szét az „Arany ökröt” is, illik néhány szót ejteni erről a csekélyke sárga házikórul, mely meg az újabb régi Magyaroszágnak volt kedves találkozó helye: tanyája a „Forradalmi csarnok”, a Pilvax-kávéház ifjuságából fennmaradt fiúknak, a kiknek egy része elhullott, másik része kibujdosott, vagy Mantovában, Padovában szolgálta a császárt, egy kis maradéka pedig itthon rekedt, hogy sugvást biztassák egymást, pad alatt rójják a versbe foglalt siralmat, boszúkiáltást s prózasorok közé ékelt példázatos irásaikban tartsák ébren a lelkeket.
A mai nemzedék már csak a „Zenélő óra” névről ismerte ezt a buvókáját az ötvenes kor iróinak. Nem sejtette, mennyi szomorúság, reménység, fojtott energia s mennyi tehetség szorult az első emeleti terem falai közé. |