|
H ogyan lett Toldy Ferencz magyar ember?
– Saját önéletrajzi följegyzése – - Oh ne, papa, - vágtam beszédébe – én nem akarok magyar fiú lenni. Aztán hisz az lehetek itt is; a többi pajtásaim is itt maradnak, s azért fognak tudni magyarul. Aztán én eddig is jól olvasok, több dolgot magyarúl tanultam, jól feleltem. Oh ne… - Ez nem elég. Eléggé sajnáljuk magunk is, hogy nem tudunk magyarúl, - felelt anyám, - mert látod, én ugyan Bécsben születtem, de tiz éves koromban jöttem Magyaroroszágba és igy magyar vagyok ugyan, de atyám házánál sem Pozsonyban, sem Budán magyar szót nem hallottam; a papa pedig, tudod, Lőcsén, Kassán, Pesten járt iskolába. József császár alatt pedig nem tanultak az iskolában magyarul; aztán hivatalnok lett, itt németül megy minden, a magyar urak is közönségesen németül beszélnek: nem volt módja benne. De azért a papa is sajnálja. - Más világ lesz ezentúl, - szólt közbe atyám. – Az ország akarni kezdi, hogy mindenki tudjon magyarul. Te azt nem érted, majd egykor érteni fogod. Becsületed sem lesz, ha nem tudsz. Aztán nem léssz te kereskedő vagy mesterember, a ki ellehet a magyar nyelv nélkül, te hivatalnok léssz. Szabadkozásom nem használt, bele kellett nyugodnom szüleim határozatába. Anyám rábeszélése pedig épen kiengesztelt sorsommal. S október 31-én sírva búcsuztam ugyan tőle, de egész készséggel, s bizonyos ünnepélyes hangulatban ültem be a kocsiba, melyben atyám maga vitt a kiváncsian várt új világba. A Czegléden némi félelemmel megkezdett iskolaév elég vidáman és mindenek fölött hasznosan folyt le. Lakásom Bischof Józsefnél volt, a czeglédi „fő nemzeti iskola igazgatójánál”, ki annak az osztálynak, melyet „első deák”-nak hivtak, tanára is volt. A két szobás, igen tisztességes szállásban elég kényelmesen éreztem magamat.
Az úron s az asszonyon kívül, kiknek atyám komoly parancsa szerint, mintha gyermekük volnék, föltétlenül engedelmeskedtem, két lányuk is volt új szüleimnek, kiket tehát nővéreimnek volt szabad tekintenem, a mi reám nézve, ki testvértelen voltam születésem óta, érdekes és kedves ujság volt, a kik velem igazán testvériesen bántak, szerettek, s atyjoknál buzgó közbenjáróim voltak, valahányszor valamely csinyért büntetés várt reám, a mire – őszintén megvallva – nem ritkán volt szükségem.
Rozália és Mari – jól tudom 19 és 17 évesek –szorgalmas és szépviseletű leányok voltak; az ifjabbik szép is. Legtöbb bajom eleinte a magyar nyelvvel votl, s a német szó tiltva levén, szerencsétlen lettem volna, ha Rozália, ki jól tudott németül, titkon nem tanít, hogy ezt így meg úgy mondjam.
Nem tagadom, hogy az öreg úr nagyon komoly és szigorú, a mama kissé zsémbes lévén, csak új nővéreim tették ottlétemet nem egyedül kedvessé, hanem hasznossá is. Nálok nélkül dehogy lettem volna húsvét körül már oly meglehetős magyar gyerek! A tavasz és nyár épen boldoggá tettek!
Úti tapasztalataimat gazdagította Palik czeglédi káplán, ki Törtelen plébános lévén, egyszer oda kohozatott. Ott csodáltam a Vida László kastélyát, s a ki nem épült templom kiépült szentélyét, mely olyféle emlékezetet hagyott gyermeki elmémben, mintha az legalább a kölni csonka dóm volna.
Jól esett, midőn Palik elvitt több úri házhoz, elmenvén tisztelkedni, s nem akarták neki hinni, hogy félév előtt még amolyan német fiú voltam.
Gyakran mentünk ki egy nagy kertbe, mely, gondolom, Bischofé volt. Az iskolaház udvarában is szabad volt néha labdáznom. volt veszekedés is, a mi ugyan nem volt szabad, de az egyházfi, valami kurátor féle egyszersmind, elhallgatta csinyeimet, mert biztattam, hogy apám (azaz az igazi), ha majd elvisz augusztus végén, megajándékozza, a mi meg is történt. Pajtásaim közül különösen jól voltak a két Bobory-fiúval és Nagy Sándor Józsival, kinek szüleinél töltöttem Abonyban a húsvéti szünidőket s ki – szegény! – mint magyar tábornok, az aradi vesztőhelyen végezte harminczöt évvel utóbb életét. Jól is tanultam, s így mint első eminens (gondolom mégis sub clausula, azaz másodmagammal) léptem ki a czeglédi egyetemből. Hogy végre boldogságomnak semmi hija ne legyen: egy kis szerelmi viszony is járult mindehhez. T. i. Bischofné asszonyom a két szobában – vagy helyesebben egyben, mert a másodikban az „úr” uralkodott, - leánytanító intézetet tartott. Tanulnom az úr szobájában volt szabad, vagyis kellett.
De emlékszem, mindig volt valami okom onnan kisurranni, voltakép a kis Klári miatt, a ki nevenapján lett kilencz éves, és így nálamnál, ki augusztus 10-én születtem két nappal fiatalabb volt. Klárika észrevette különös rokonszenvemet, el is fogadott egy-egy szép virágszálat, melyet néha epedő tekintettel nyujtottam neki.
Dicsekvés nélkül mondhatom, hogy meg nem haragudott, mikor – azon boldogtalan napon, melyen atyám értem jött augusztus 31-én, - az udvarban lopva az első, de egyszersmind az utolsó csókot nyomtam ajkaira.
Különben tudnivaló, hogy egy kilenczedik évét betöltött fiúnak ez nem volt első gyöngéd érzése. Így bucsúztam el Klárikától; elbucsúztam a mogorva czeglédi papától és zsémbes mamától is, a mi már könnyebben ment.
De annál nehezebb volt az elválás fogadott nővéreimtől. Szerettek, szerettem, megsirattam. Ők voltak, kik könnyűvé tették kezdettől fogva távollétemet szüleimtől. Isten áldja meg őket, ha még élnek. Mert nem tudok róluk semmit. Minden összeköttetésnek a Bischof-házzal e nap végét szakasztotta. Reggel indultunk, estefelé érkeztünk haza. Anyám elémbe szaladt, összecsókolt, s egy sereg kérdéssel ostromolt. Megértettem, de – magyarúl feleltem.
- Az Istenért! – kiáltott föl. – Ez a fiú elfelejtette az anyanyelvét, nem tudok vele beszélni. |