Mesébe illenék, ha nem volna igaz.
Két debreczeni ifju, Kovács Lajos és testvére Mihály, mindketten gépészek, itthon sehogy sem boldogultak. Csak oly egyszerű gépészek voltak, a kiket a vasútnál, gépházakban kisegítőkűl alkalmaznak sovány napidíj mellett. Sovány keresetök mellett fölkopik az álluk.
Igy is jártak. Apjuk, a ki egyszerű polgári biztos, nem segíthette őket. Ők pedig hatalmas pártfogókra nem is számíthattak. Még a vasútnál sem számíthattak előnyös alkalmazásra. Éhen álmodoztak a dicsőségről, de nem repült a szájokba a galamb. Akkor hát gondoltak egyet. Majd ők repülnek a galamb után s maguknak és a magyar névnek is szereznek dicsőséget.
A gondolatot csakhamar követte a tett. Kezökbe veszik Amerika térképét. Vaktában világgá indultak keresni azt az aranymadarat, melyet tizezer közül csak egy foghat meg úgy, hogy meg is koppaszthassa. Egy ideig nehezen tengették magukat New-Yorkban valami műhelyben, mikor végre kedvezőbbre fordulni látszott sorsuk. Omahába szegődtette el őket egy ösmerősük egy vasuti műhelybe.
De mennyire elkeseredtek, midőn rendeltetési helyökre érkezve, fegyveres őrök fedezete mellett vitték őket a vasuti műhelybe. Sztrájktörőnek szegődtették őket. A sztrájkolók ellenszenvvel fogadták s tarthattak attól is, hogy meglincselik őket is, mint azelőtt kevéssel pár társukat. A munkával fölmondtak s kibeszélhetetlen viszontagságok leküzdése után jutottak el észak felé Helinába.
Alig volt zsebökben egy pár dollár. Vappi nevű városkában földforgatással, erdőirtással keresték kenyeröket, majd ezt a munkát nem sokára abbahagyva, gyalogszerrel neki vágtak a legközelebbi állomásnak. Megtudván, hogy a tehervonat hajnali két órakor indul Ogden felé, egy teherkocsiban rejtőzködtek el. De bizony rajtavesztettek. A vonatvezető észrevette őket, s látván, hogy mily szegények lehetnek küldőjökről itélve, csak annyit követelt tőlük, hogy a következő állomáson szálljanak ki.
De nem hagytak még sem kifogni magukon, egy fával megrakott kocsiban helyezkedtek el. Mikor kiszállottak látták, hogy egy üres kocsiba több munkást helyeznek el, közéjük vegyültek s a tetthelyre érvén, a többiekkel együtt munkába állottak. Négy napon át földet hánytak, az ötödiken vékony deszka-lépcsőn öt emeltnyi magasságban kellett a talpfákat fölhordani. Másnap kikérték béröket.
Így jutván 12 dollár birtokába, elhatározták, hogy San-Francisco felé veszik utjokat. Csak hogy míg odajutottak volna, Karsiban, hová még 350 mérföldnyire esik vágyaik Eldorádója, nehéz munka várt reájok. Dél felé, Kaliforniában, hol melegebb a lég, forróbb lesz talán a szív is! Ide vágyakoztak, néha tehervonatokon, mint fűtők, máskor mint teherhordók utaztak. Egy városkában pár napra pihenni egy fogadóba szállottak.
Lajos, a ki igen ügyes naturálista, meglátván a fogadó nagytermében egy zongorát, elkezdett játszani, mi annyira megtetszett a vendégeknek, hogy a fogadós ott marasztotta őket néhány napra s ellátáson kívül egy napra egy dollárt is fizetett, csakhogy zongorázzon vendégeinek. Kevés pénzmagra tévén szert, ismét neki vágtak a nagy útnak, s hol vasuton, hol gyalogszerrel valahára eljutottak Sacramentóba, Amerika egyik legszebb városába.
De bizony itt sem kapnak egyelőre munkát. Az országútat szegélyező diófákról szedték a gyümölcsöt s pár napig így élelmezték magukat. Sok hányattatás után elvégre megérkeztek jóformán egy fillér nélkül, szakadozott ruhában, tépett, de azért mégis élénk reményekkel az ígéret földére, San-Franciscóba.
Az éjjelt a hajóállomáson töltötték az oda kidobott deszkák között. Másnap följárták a gyárakat, de munkát nem kaptak sehol, s az uczákon szerte heverő almán és narancson élősködtek. Koldusruhájukat szégyelve, nem mertek az ott lakó magyarokhoz fordulni. Éjjelre visszavánszorogtak a deszkás szállásra, másnap megint a gyümölcshulladék volt tápszerök.
Nehány nap mulva aztán az osztrák-magyar konzulátus ajánlata folytán egy Szánó nevű magyar vendéglős fogadta be őket, kinek elbeszélvén kalandos úti viszontagságaikat, ez megbizatta szegényeket, hogy pár nap alatt majd csak akad valami munkájok.
Mihály csakugyan kapott alkalmazást egy pékműhelyben, Lajos pedig egy magyar származásu kaszagyárosnál. Mihály azonban sehogysem találta magát otthon a pékműhelyben s ötödnapra egy vasgyárba kerűlt. Következő héten egyleti zenés estélyt rendeztek a gyári munkások s egy magyar származásu cziterás verte a talp alá, fia pedig harmonikán kisérte.
Kovácsékat is meghivták az ünnepélyre s Lajos zongorajátékával mulattatta a vendégeket. Annyira megtetszett a játéka, hogy többen fölkérték, adna zongoraórákat. Szilveszter estéjén pedig a Szántó-féle fogadóban játszott s annyira elragadta az egész társaságot, hogy elismerő oklevéllel tüntették ki.
Két hét múlva aztán Lajos bejutott a Pacific-vasutműhelybe 3 dollár s 50 cent napi bér mellett. Most már csakugyan mosolygott reá a szerencse. Jobb lakást és zongorát bérelt. Játéka gyakran csalta ablaka alá a nagyközönséget s csakhamar megszaporodtak ismerősei s barátai. Jobb nap virradt föl reájok.
Öt dollár volt a zsebökben, mikor New-Yorkból San-Franciscóba vették útjokat, a mi körülbelűl tízezer kilométert tesz ki. Ez az út személyenként rendes körülmények között 1040 koronába kerűlt volna. A szegény fiúk azonban szívós kitartással, amerikaihoz illő furfanggal eszelték ki, hogy e roppant messze utjok alig-alig került többe 30 dollárnál.
Két év sem zajlott le azóta s ma már a két Kovács fiú tekintélyes állást foglal el Amerika iparvilágában. Ezt a sikert két életre való találmányuknak köszönhetik, melynek elsejéhez következő módon jutott Kovács Lajos: egy kereskedésben ruhát vásárolván, beszédbe bocsátkozott a főnökkel, a ki fölemlítette előtte, hogy ő szabadalmat váltott olyan csákányra, melynek feje kicserélhető s csavar segítségével újra más alaku hegygyel szerelhető föl.
Szabadalmáért 60,000 dollárt igértek, de nem állott rá az alkura, hanem egy gyárossal lépett egyezségre, oly kikötéssel, hogy az köteles naponta ezer darab csákányt készíteni s neki 15 éven át minden darab után öt czent jutalékot adni.
E pillanatban egy eszme villant meg Lajos agyában, mely már régóta ott lappangott. Kérdezte csak úgy odavetve a kereskedőtől: mit szólna olyan találmányhoz, a mely csavar és rúgó nélkül föl szerelhető s többféle csákánynyá átalakítható, habár egy-egy darabból áll. A kereskedő kétkedve rázta fejét s azt jegyezte meg: ha ez a terv sikerűlne, százezreket érne meg s a munkások áldhatnák a feltalálót, mert jelentékenyen könnyítene terhükön, a mennyiben nem kellene hátukon czipelni annyi sokféle csákányt.
Lajosnak nem volt nyugta, közölte tervét öcscsével. Éjjel-nappal azon törte a fejét. Lerajzolta az új rendszerű csákányt s meg is mutatta öcscsének. Az első kisérlet nem vált be. Több kisérletezés után aczélból készített egy másikat. Ez már pompásan sikerűlt. A szabadalmat megszerezte s ma már a „Kovács adjustable pick” részvénytársaság két millió dollár alaptőkével nagyban gyártja ez új rendszerű csákányt.
A gyár intézője (manager) maga a feltaláló, Kovács Lajos, öcscse Mihály pedig az igazgatói állást foglalja el. Ez a csákány mesterséges rúgó és csavar nélkül ötféleképen szerelhető föl s mint fejsze, mint ácsbalta, kalapács, reszelő könnyen s egyaránt használhatja a bányász az ács, hid- útépítő munkás. Amerikában nagyrabecsülik ez új találmányt.
De talán ennél még szerencsésebb második találmánya: a szabadon forgó vasuti kerék, (Free running wheel). A sinpárok görbületén a mostani vasuti kereket a feszítés és dörzsölés folytán hamar elkopnak, megromlanak, s a folytonos javítás, kicserélés az üzem költségét tetemesen növeli. A dörzsölés folytán okozott rongálást és kopást a tengelyre alkalmazott kettős korong, melyet Kovács talált föl, teljesen kiküszöböli.
Erre is megnyerte a szabadalmat s ugyancsak két millió dollár alaptőkével részvénytársaságot alapított „Kovács műszaki társaság” (Kovács Engeeriring Company) czím alatt. Ezt a találmányt is diadallal üdvözölték a szakemberek.
Képünk a két feltalálót azon jelenetben mutatja be, a mint a csákányt összeállítják. Szerezzenek új hazájukban a magyar névnek dicsőséget.
K. T. K.
