Mit is tudhatott a századforduló újságolvasója az idegességről! Talán késett a lóvasút, az ügyetlen cseléd eltörte a kávéscsészét vagy rossz ló futott be a turfon. A háborúk és járványok hírei ugyan beszivárogtak a sajtóba s részletesen és szemléletesen beszámoltak az aktuális gyilkosságokról is, de azok messze voltak.
Nem állíthatjuk, hogy nem fontos a szép porcelán és a lóverseny, de ezek konkrétumok, múló bosszúságok. Hol volt még akkor a mindent átható stressz, az alaktalan szorongás, a mindenhová beszivárgó agresszivitás! S ha mégis „ideges” lett valaki, a kor „saját magából termelte ki” a mindent megoldó ellenszert, a zamatos malátakávét! Olcsó, előmozdítja az egészséges táplálkozást – s már csak a háziasszony gondoskodásán múlik a család nyugalma.
Sebastian Kneipp tényleg tudhatott valamit, hiszen termékei és elvei túlélték őt magát, sőt a századot és évezredet is. Volt bátorsága ahhoz, hogy a 19. század végének technikai lázában a természetességről, a vízről és a gyógynövényekről beszéljen az embereknek; hogy lassabb tempóra és befelé fordulásra buzdítson egy egyre gyorsuló, extrovertált korban.
Úgy látszik, a tanácsra még a különféle szereknél is nagyobb szüksége volt a századnak. Ha a termékek változtak is, az eszme megmaradt – már csak gondos és gondoskodó anyák, valamint értő fülek szükségeltetnek.
