Nincs új a Nap alatt, vagy ahogy Miska barátunk mély bölcsességgel interpretálta: „Apám, itt már minden ki van találva!”
Bár a nagy baráti összejövetelek régen voltak (mintha ma senki sem érne rá fontos dolgokról eszmézni), mégis ennek a mondatnak a mélyértelműsége volt releváns abban a pillanatban, ahogy megütötte fantomizált cégeken edződött szememet ez az 1902-es Potemkin-cikk.
Felsejlett ugyanis ifjúkori emlékem.
A végeláthatatlan nyírfaerdők között napokig kattogó barátságvonatról végre leszállva hallottam először Katalin cárnő főépítészéről, erről a szellemes Potemkinről. Elképzelve praktikus, hordozható palánk épületsorát, már ott biztos voltam benne, hogy ennek a Potemkinnek finnugor gyökerei lehettek, mert ötlete tipikusan magyar.
Hazatérve ezen elmélkedtem a soltvadkerti pincében is, miközben elnéztem a lelkes ifjakat, amint Pintye Pista ‚zu slag‛ vezényszavára rábuktak a jól látható SH feliratú 20 hektós hordóról lekígyózó gumitömlőkre. Rá kellett jönnöm, hogy az SH nem elírás, mert saját használatot jelent, szemben a többi hordó exporttartalmával, aminek célközönsége meg épp Potemkin szülőföldjén volt.
Hát szóval, bár még csak zsigeri alapon, már akkor tudtam ennek a Potemkinnek magyarságát.
De a bizonyosság ettől a bő évszázada a sajtó hasábjaira vetett axiómaszerű definícióból tört rám: „a Potemkin-gyár, melynek nem azért ez a neve, mintha Potemkineket nagyban termelne, hanem azért, mert nem gyárt semmit – magyar specialitás. Célja vele a külföldi gyárosoknak az, hogy állami segítséget kapjon és részesedjék a magyar állam szállításaiban; szerepe pedig abból áll, hogy az osztrák gyártelepen készített cikkeket mint magyar ipari terméket forgalomba hozza…”
És most lelki fülembe cseng a majd fél százada elment, legendás időérzékű 90 éves Jula néni hangja: „Nem is tudom hun mögyünk gyerököm.”
