Második keleti utazásomból

Vámbéry Ármin emlékirataiból

A midőn Perzsiába való utazásom közben, odahagyva Mukhlisz Emin pasának, Trapezunt kormányzójának vendégszerető hajlokát, egy kis kereskedelmi karavánnal lassan léptetve tartottam fölfelé a Pontusz-hegység emelkedésén és rávetettem pillantásomat a távolba vesző tengerre: először éreztem, hogy szívem összeszorul és lelkemben a kalandok vágya először kelt tusára vállalkozásom bizonytalanságának és veszedelmeinek riasztó érzetével.

Szép tavaszi nap volt. A propontuszi hegyek közt az első állomásig vivő egész útam fenséges képe és csodás természeti szépségei lassankint elűzték komor gondolataimat és már-már győzedelmessé vált bennem a rajongás.

De midőn estefelé betértem a karavánszeráj utálatos, piszkos fülkéjébe, aztán leterítettem a puszta földre szőnyegemet és fáradtan az első lovagló út viszontagságaitól, magamnak kellett elkészíteni sovány vacsorámat, akkor erőt vett rajtam helyzetem fagyos komolysága és első ízben éreztem a különbséget a rideg valóság és a rózsás ábrándok között.

A rizskása, melyet főztem, megkozmásodott; a zsír avas olt s a kenyér, melyet hozzája ettem, a legélvezhetetlenebb fajtából való volt a között, mely török földön valaha ennem adatott. Éjjeli szállásom a hideg földön minden volt inkább, csak kényelmes nem volt és hogy még is mélységes álomba estem, azt csak első lovaglásom fáradalmának köszönhettem.

Ez első hosszú lovaglás gyötrelmes hatását két vagy három napig megéreztem minden porczikámban. A Trapezuntból Erzerumba vivő út, Szamarkandig tartó hosszú lovaglásom e gyakorló iskolája, egyáltalán a legkínosabb út volt, melyet valaha jártam, mert mindenek előtt ezen kellett hozzátörődnöm öszvérhajcsárokból álló durva, piszkos és vakbuzgó utitársaim kiséretéhez, és a mi még ennél is jóval borzalmasabb volt, ezen kellett hozzászoknom a férgekhez, melyektől nyüzsgött minden éjjeli szállásom.

Erzerumba érve hol egykori főnököm, Daim Husszein pasa, a katonai kormányzó, látott magánál vendégszeretettel, részem volt újra némi pihenésben. Ez az áldott lelkű ember, a vallásos titokszerűség lelkes hitvallója, erősen meg volt győződve bokharai utazásom szent czéljairól és hadseregével, Hidajet efendivel együtt órák hoszszáig tartó oktatást adott a különböző rendek és főképen a nakisbendiek rendjének mivoltáról, mert ezeknek volt az alapítója az a szent, kinek sirjához zarándok-útam elvezérel.

E háznál való tartózkodásom közben ismerkedtem meg egy merőben eredeti módjával annak, hogyan lehet a babonát a rendőrség szolgálatába állítani. A pasa elvesztette drága gyémántos gyűrűjét s mert azon a napon nem tette ki lábát a házból, jogos volt a föltevése, hogy megkerül, hacsak el nem orozta egyike az ő nagyszámú szolgáinak.

Minthogy minden kutatás hiábavaló volt, Hidajet efendi egy csodatevő sejkhet hivatott magához. Ez leült a ház nagy előcsarnokába, hova már előbb az egész háznépet összecsődítették. Ott volt a pasa is egész kiséretével.

Én türelmetlenűl vártam az elkvetkezendőket, mikor a sejkh, törökös módon keresztbe vetett lábain ülve, egy fekete kakast vett elő a köpenyege alól és az ölébe téve, felszólította a szolgákat, hogy vonúljon el sorra előtte mind, simitsa meg tenyerével gyöngén a kakast, a kezét pedig rejtse tüstént a zsebébe, mert – így szólt a sejkh – a kakas menten el fogja árulni a tolvajt egy kukoriításával.

A mikor a szolga mind elvonúlt már a sejkh előtt és a kakast megérintette, a sejkh mindenkit sorra felszólított, hogy mutassa meg neki a kezét. Valamennyi kéz fekete volt, egynek a kivételével, mely fehér maradt s melynek gazdájában a tolvaj kilété nyomban meg is állapították.

Mert a kakas tolla be volt hintve korommal s mivel a tolvaj , attól való félelmében, hogy elárulja magát, nem merte megsimítani, a keze fehéren maradt és bűnössége e miatt, természetes módon, kiviláglott. A tolvaj elvette büntetését, a sejkh meg a jutalmát.

A pasa házánál és egyáltalán Erzerumban való tartózkodásomnak sok kellemes oldala volt, de kényelme annál roszabbúl esett, mert az örmény fensíkon át a perzsa határig vezető út a legfárasztóbbak egyike az ázsiai utazónak.

A szegényes örmény házak – jobbára földalatti odú valamennyi, a vakondtúráshoz hasonlatos – egyetlenegy helyiségből állnak, melyben a lakó együvé van zsúfolva tiz vagy húsz bivalylyal. Örökre felejthetetlen lesz nekem az első éjszaka, melyet együtt töltöttem a rosz szagú állatokkal, melyeknek társaságában a végletekig gyötri az embert a gőz, a hőség és a féreg.

Az ilyen gőzfürdő után pompásan hat az elernyedt idegekre az örmény fönsik fagyos reggeli levegője; az ember azt sem tudja, hova legyen gyönyörűségében az Isten szabad ege alatt és ujongva szivná magába a levegőt, ha a kis karavánt még inkább mint a magános utast, nyomon nem kisérné a félelem a kurd rablók miatt, kiknek hazája a Köroglu-hegyszorosnál kezdődik.

Ilyen lélekállapotban estem át a Dagar hegyen a kurd rablókkal akadt első kalandomon. Ez volt a tűzkeresztségem; de forróság helyett jéghideg borzadály futott végig tagjaimon, midőn örmény utitársaim könyörgésére, kiknek értékes árúmálháit már lerakták a reánk törő rablók, kénytelen voltam felcsapni a gyöngék védelmezőjének és pisztolylyal a kezemben felrohantam a magaslatra, hogy kérdőre vonjam a vakmerő utonállókat.

Szép erény a bátorság, a férfias elszánás és a halálmegvetés, - gondoltam magamban – de nem mindig születik vele az emberrel, mert meg kell azt tanulni és szokni kell hozzája. Meglehet ugyan, hogy a dagadó kebel, a bátor tekintet és az erekben vadúl keringő vér, e kétségtelen jelei a bátorságnak, természetes következése a többé vagy kevésbbé heves vérmérsékletnek, de azért mégis csak a szükség volt és lesz minden időben az a nagy mester, ki ott őrzi művészetét az ép és erős férfilélekben!

Ez volt a gondolatom a kimerültségnek abban a pillanatában, mely idegerőmnek túlságosan erős és szokatlan megfeszítésére következett.

A Dragar-hegyen átélt epizód után sok más támadás és meglepetés ért még későbbi utazásomon, s végezetűl annyira vittem, hogy bátran a szem közé néztem minden veszedelemnek, a nélkűl, hogy gondoltam volna a halálra; de ragaszkodom ahhoz a meggyőződésemhez, hogy az ember hősnek nem születik, hanem azzá nevelődik s hogy a fokozatos megszokás fegyvert szorít a legfélénkebb szobatudós öklébe is, láttára a fenyegető életveszedelemnek, és idővel bősz oroszlánná teheti az önvédelemben.

Ilyeténképen és nem máskép támad a személyes bátorságnak néha fennen dicsért hatalma. Voltaképen az önfentartás ösztöne az a forrás, melyből a hősiesség fakad és a testben erős ember ritka eset, ha nincs birtokában ennek a szükségszülte lelki tulajdonságnak.