|
Saint Louis
A sportvilág érdeklődése lassankint Amerika felé fordul. Mi lesz Saint Louis-ban; ki képvisel bennünket a harmadik olympiai versenyen?
A két első olympiádon, az 1896. évi athénin s az 1900. évi párisin, versenyzőink nemcsak hogy megállták a helyüket, hanem fényes diadalokat arattak, világbajnokságokat is hoztak haza.
Csak természetes tehát a vágyakozás, hogy minél több jó erőt küldjünk ki most is megismertetni a nagyvilággal azt a supremaciánkat, melyet a sport terén Kelet- Európában gyakorlunk. Kárba veszett fáradtság lenne, ha e lap hasábjain vitába akarnánk bocsájtkozni a derék yankeek-kel, a szemükre akarnók hányni azt, hogy egyszerűen becsapták 1900-ban az olympiai bizottságot, mikor fűt-fát ígértek az európaiaknak, csakhogy odavihessék a harmadik olympiai versenyt. Amerikának ez az eljárása csak arra ösztönözhet bennünket, hogy annál nagyobb lelkesedéssel támaszkodjunk a magunk erőire az akadályok elhárításában. Saint Louis bent van az amerikai szárazföld belsejében, a legrövidebb úton (Philadelphia, Pittsburgh, Indianapolison át) 72 amerikai gyorsvonat- órányira New Yorktól. E szerint az utazás megállás nélkül kb. 13 nap alatt tehető meg, melyből 3 esik Budapestről a hajóra szállásig, 7 a hajóra, 3 a Pacific vasút szalonjaira. Az útiköltség, a helyes mértéket tartva a tréningben levő athletának okvetlen szükséges kényelem és a fiatalembereknél könnyen mellőzhető felesleges fényűzés között, összesen mintegy 700-800 koronára rúg, a szerint, amint német vagy francia kikötőből indul valaki. Ez összegben a hajón a teljes és pazar ellátás is bennfoglaltatik.
A küntartózkodás minimális 4 hétre teendő, mert a versenyek minden sportágban körülbelül egy hétig tartanak, 2-3 hét kell a pihenés és a tréningre. Erre a négy hétre és az úton töltött másik négy hétre takarékos életmód mellett újabb 800 korona kell. Ezek szerint egy-egy versenyzőnek legalább 1600 koronára van szüksége, amiben az amerikai tréner, vívómester nincs is benne. Ezek az óriási költségek megkövetelik, hogy a kiküldöttek számát a minimumra apasszuk, és csak oly versenyzőt küldjünk ki, akiről biztos, hogy eredményeket fog elérni. Alig lehet szó másról, mint hogy athlétákat, úszókat és vívókat küldjünk ki.
Az athlétáknál és úszóknál óriásiak lesznek a nehézségek a rengeteg út fáradalmai miatt. Minél előbb mehetnénk ki, annál jobb lenne. Helyzetük rendkívül nehéz lesz, mert Amerikával, Angliával és Ausztráliával kell megküzdeniök. Azt hiszem a legvérmesebb reményűek se várnak e téren túl sokat.
Nem vallanánk szégyent 100 yardos futóinkkal sem, amely versenynem a távolugrással együtt trenírozandó. Persze úgy volna jó, ha a várva várt 10 mp-et illetve 7 métert elérnénk. Hosszú és közép távfutásra nem igen volna értelme valakit kiküldeni, hacsak időink váratlanul igen meg nem javulnának. Egyébként az athletikának e részletkérdései mind tisztázódnak a tavaszi szezon megnyíltakor. Mindenesetre szükséges volna egy jó angol tréner szerződtetése. Az olympiai bizottság is gondoskodhatnék erről, esetleg a MASZ és a Tornaszövetség. Az egyes egyletek is hozzájárulnának a költségekhez, ha a versenyjelöltek képzése után fennmaradó idejét e tréner az egyes egyletekben értékesítené. Úszók kiküldése szintén okvetlenül szükséges. Legalább is rövid távúszóké, különösen, ha a 100 yardos egy percből sikerülne valamit lecsípni. Hosszú távúszóról csak akkor lehetne szó, ha valaki váratlanul angol színvonalú formába jönne. A legtöbb eredménnyel kecsegtet a vívók kiküldése. Tőrrel a francia, olasz és amerikai versenyzőkkel szemben nem táplálhatunk ugyan reményeket a sikerre, de annál inkább karddal. Bár e fegyver újabban némi kedveltségnek örvend Amerikában, egyáltalán nem valószínű, hogy a mieinkhez hasonló erők akadjanak ott, így legfeljebb az olaszokkal kell számolnunk. Ha itteni szereplésük fegyelembe vételével Pieronit, a tavalyi velencei verseny első győztesét, vagy Jarrack-ot, ki ismételten lett hazájában nagy versenyeken is második, vesszük összehasonlításunk alapjául, bátran kimondhatjuk, hogy ma már az olaszoktól sincs okunk félni. Ezen kívül a magyar tréning rendszer mellett a vívónak árt meg legkevésbé a 2 hetes szünet és utazás. Ha hozzávesszük ehhez még azt is, hogy a világbajnokság versenyrendszere és tuss-számítási módja, mint ezt lapunk már ismertette, a magyarral csaknem azonos, bátran mondhatjuk, hogy vívóink indulnak a legnagyobb sanszokkal útnak. Felmerül most az a kérdés, hogy miből fedezzük a 6-8 versenyző kiküldésének költségeit? Mindenekelőtt el kell hagynunk minden felesleges kiadást. Ilyen a kiállításon való részvétel is. Vajon mit tudnánk kiállítani 2-3 méternyi területen, ami a külföldet érdekelhetné? Ehelyett célszerűbb volna egy angol röpirat készítése és osztogatása, amely a magyar sport történetét, állapotát, statisztikáját, összehasonlító grafikai táblázatokat és fényképeket és más hasonlókat tartalmazna. A szakember ilyesmit magával visz és otthon áttanulányozza, míg a kiállított képeket, albumokat, táblázatokat aligha nézi meg valaki. Éppen úgy felesleges lenne külön tanulmányutazó elméleti szakférfiaknak kiküldetése is. Inkább arra kellene súlyt helyezni, hogy a versenyzők között legyen olyan, aki alkalmas tanulmányok tételére, és amit lát azt fel is tudja dolgozni. A kiállítás és ezek az eddig fölös számban eljárt tanulmányutazók költsége mind a versenyzőkre lenne fordítható. A versenyzők kiküldetésére első és fő bevételi forrás természetesen az államsegély lenne. Jelenleg a kultuszminiszteri székben, a testnevelés ügyének egyik régi apostola és vezére, a magyar olympiai bizottság volt elnöke ül, aki el fog bizonyára menni addig a határig, ameddig az államérdek megengedi.
Tartani fognak a versenyek és mérkőzések is, melyeknek jövedelme a kiküldetések céljaira fog fordíttatni. Biztosak vagyunk gazdagabb sportegyleteink hathatós támogatásáról is. Szó van továbbá arról, hogy az amerikai magyarság körében is alakíttassék egy olympiai fogadó bizottság, amely versenyzőink ott tartózkodását megkönnyítené.
A nemes cél érdekében a társadalomhoz kell fordulnunk. Mindnyájunk érdeke, hogy hazánk méltóan legyen a nemzetek nagy küzdelmében képviselve. |