Ó, azok a boldog békeidők! – fut át agyamon, miközben olvasom a névtelenségbe burkolózott, ám igazi médiaszemélyiség benyomását keltő valamikori Bozsik gazda agrártanácsait. 

Megjelenik előttem az elkékült tarajú szárnyasjószág, amint a gazdasági recesszió fagyos légkörétől dideregve hálásan hagyja, hogy gazdija kenegesse ékét a sáfrány-tinktúra, kámforspiritusz és terpentin eleggyel. Hol volt akkor még a globális felmelegedés?! Hát persze, hogy a fagy „megcsigázta a baromfit”. 

Nem sejtette még, milyen nagy bajoknak lészen majdan szenvedője, okozója: úgymint madárinfluenza például.
Így aztán nem sejthette azt sem, hogy vírus okozza majd a bajt, amely rejtélyes – és feltételezett – átalakulási képességgel a vadon élő és házi szárnyasok mellé támadási célként magát az embert jelöli ki. 

S az ember megijed, és mert okos is, előrelátóan cselekszik: megelőzi a bajt.
Kifejlesztették az arra illetékesek (a mi pénzünkből) a még nem létező kór ellen az oltóanyagot, mérvadó vezetők beadatták maguknak (a mi megnyugtatásunkra) és megjósolták a lehetetlent, a nagyszabású magyar üzletet (mondhatni világszám). 

Mindezt nem sejtette az ártatlan.
Ilyképpen csak a fagytól kékült taréja.