A Kisaludy-Társaság kiadásában most megjelent Anthologiából
A Magvető
Írta Hugó Viktor, fordította Szász Károly.
Alkony van, itt a pillanat;
Tornáczomról nézem merengve,
A munka végét még a nap
Hogy aranyozza meg lemenve.
A földeket már éj fedi;
De még kisérem méla szemmel:
Teli marokkal hogy veti
Magvát egy rongyos öregember.
Magas körrajza feketén
Kinyúlik a mély barázdából;
Munkája boldog végzetén,
Látszik mily erős hitet ápol.
Jár-kél a sík mezőbe szét,
Jő-megy, s a magvat egyre szórja;
Csak zárja, nyitja jobb kezét...
Elnézem egy hangot se szólva.
Az árny kibontja szárnyait
Halk suhogással, s a vetőnek,
Föl a csillagok jártáig,
Kézmozdulási fölvetődnek...
A kis harang és az öreg harang
Írta Lachambeaudie Péter, fordította Radó Antal.
A notre-dame-i vén toronyba'
Apró harang szólt csengve- bongva.
Hítt mindenféle kis meg nagy misére,
Proczeszsziót kísére -
S a többi. Ám nagy ünnepély ha folyt:
Nem szólott. Épen a szomszédja volt
A Notre - Dame öreg harangja,
A melynek régen csendült már a hangja,
Csak függött méltósággal,komolyan.
Szólt egyszer öcscse: "Ilyen-amolyan!
- Igy sérti az orczátlan - mit lopod,
Te vén here, lebzselve a napot?
Míg egyre cseng az én ütőm -
Tunyálkodol te rémítőn!"
E rákezdi az öreg harang
S zúg az ekho fönt s alant:
"Igaz biz öcsikém,
Nem szól sűrűn igém.
De hogyha szól: a honnak gyásza van,
Vagy a királynak násza van:
Közeleg egy nagy veszély,
Vagy győz egy hadvezér;
Egy szóval: nyelvem, hogyha leng -
Nagy dolgokat jelent!"
Sápadt esti csillag
(Részlet a "Le saule czimű hoszszabb költeményből)
Irta Musset Alfréd, fordította Vargha Gyula
Sápadt esti csillag, te más hon követe,
Ki átragyogsz az est fényszőtte fátyolán,
Azúr palotádból, a menny kék távolán,
Miért tekintsz a földre te?
A zápor elvonult, elhallgatott a szél.
Az erdő a pusztán hűs harmattól remeg;
Az éji pille már csapongva tánczra kél,
A balzsamos mezők felett.
Az alvó föld mi bűvel hat terád?
De már hanyatlani látlak a hegytetőn;
Mélán mosolygva futsz, te bánatos barát,
S fényes tekinteted kialszik reszketőn.
Szép csillag, ki leszállsz a zöld halom megett,
Te bús ezüst könycsepp az Éj gyászköpenyén,
Kit a pásztor nem győz csodálni eleget,
A mint nyája után lassan, ballagva mén, -
Csillag, a végtelen éjben hová sietsz?
A parti nád között ágyat keressz talán?
Vagy fényesen, midőn a földön semmi nesz,
A mély vizekbe hullsz, s gyöngyként merülsz alá?
Oh! ha meg kell halnod, míg elmerítenéd
Szép szőke hajad a tenger hullámaiba,
Mielőtt eltűnnél, állj meg egy perczre még; --
Ne szállj le az égről szerelem csillaga!
