Meghalt Verne Gyula (1828-1905)

Széles e világon mindenütt, a hol regényeket olvasnak az emberek, ezeren és ezeren fogadták részvéttel Verne Gyula halálának hirét.

Az elmúlt évtizedek irói között nagyon kevesen voltak, a kik a közönségnek akkora tömegét látták volna el szórakoztató és tanúlságos olvasmánynyal s még kevesebben, a kik az érdeklődést, melyet fölkeltettek, annyira ki birták volna elégíteni, mint ő.

Munkái egyaránt érdekelték a felnőtt s a serdülő olvasót, képzeletének derült játéka nem ismert kor-határokat, egyformán gyönyörködtetett mindenkit, s ép ezért hatása, ha nem volt is nagyon mély, szélesebb körű volt, mint nem egy nála nagyobb iróé.

A magyar közönség is régi, kedves ismerősét vesztette el benne, lapunk pedig egyik kedvelt iróját, a kinek regényei egykor kedves olvasmányai voltak a „Vasárnapi Ujság”, újabban pedig melléklapja, a „Világkrónika” olvasóinak.

Verne Gyula Nantesben 1828 február 8-ikán született s már kora ifjúságában lépett az irodalmi pályára. Kezdetben sokat küzdött, a nélkül, hogy nagyobb sikert tudott volna aratni.

Mint az ötvenes évek párisi irói majdnem mind, ő is eleinte a szinpadnak dolgozott; 22 éves korában egy verses vigjátéka került szinre a Gymnase-szinházban s azután is nagyobbára szindarabokkal próbálkozott.

Darabjai azonban legfeljebb ha félsikert arattak s nem czáfolták meg ifjabb Dumas Sándor mondását, hogy jobb lett volna, ha fűszerkereskedőnek megy, mint irónak.

A szegénység is nyomasztotta, mert kisérletezései ez idejében elfogyott csekély apai öröksége, adósságokat is csinált, melyek fizetésére nem volt egyebe, mint a jövő reménye.

Mintegy tiz évig tartott ez a bizonytalan helyzet, a mig be nem látta, hogy a dráma nem neki való terület s a míg meg nem találta azt a műfajt a mely tehetségének szellem irányának legjobban megfelelt.

1863-ban irta meg első regényét, a melyben annak az irónak mutatkozott be, a kinek aztán csakhamar ismerte és elismerte a világ. „Öt hét léghajón” volt e regény czíme s Heztel párisi kiadónál jelent meg.

Talán akkor maga sem sejtette, mily döntő hatással lesz ez a munka egész pályájára. A tetszés azonban, amely nyomában kelt, hamar megtanította arr, hogy ez az ő igazi tere, a hol a siker forrása nyilt meg számára.

Ezzel a regénynyel Verne, ha nem alkotott is új műfajt (mert hiszen hasonló munkák nagy számmal voltak már régen azelőtt is), hanem modern formában újjáélesztette a természettudományi regényt.

Épen jókor jött ez a föllépése. Akkortájban lendűlt fel addig soha nem is álmodott mértékben a tekhnikai tudomány, a mely úgyszólván átalakította az egész életet s ez átalakulása magával hozta az emberek mindinkább fokozódó érdeklődését a tekhnikai és természettudományi ismeretek iránt.

Ezt az érdeklődést az akkori tudományos irodalom, melynek még nem volt sem elegendő szerved, sem elegendő ügyes irója az ismeretterjesztésre, csak hiányosan tudta kielégíteni. Verne művein aztán annál inkább kapott az olvasók nagy sokasága, mert ő az ismereteket eladdig példátlanul tetszetős alakban tudta közölni, úgy, hogy műveiből nemcsak komoly tanulságot, hanem szórakozást is meríthetett a közönség.

A Verne-regények ép oly mulatságosak voltak, mint a korabeli irók legjobb művei és e mellett szinte játszva meg lehetett belőlük tanulni töméntelen olyan hasznos és szükséges dolgot, a melyekhez nékülök csak fárasztó tanulmányozás vezetett volna. Mert nem lehet tagadni, Verneben nemcsak az ügyes ismeretterjesztő tulajdonságai voltak meg, hanem sok volt benne az igazán kiváló regényiróból is.

Előadásában van szellemesség, nem épen mély, de kedves humor, a helyzeteket, melyekbe alakjait juttatta, jól ki tudja használni, elegáns franczia stilje az irodalmi igényeket elégíti ki, egy-egy érdekes alakot két-három vonással nagyon jól tud megrajzolni, s mindenekfelett igen élénk a leleménye:

meséit pompásan tudta megindítani, bonyolítani s a végén kibogozni. Nyoma sem volt nála a nagyképű komolykodásnak, ismeretei gazdag raktárából oly keresetlen egyszerűséggel szórta az adatokat regényeibe, hogy tanitó czélzata szinte rejtve maradt az olvasó előtt.

Volt még egy az igazi iróra valló adománya: színes, élénk leirótehetsége; a tropikus vidékeket, melyeket pedig soha életében nem látott, pompásan tudta képzelete segítségével leírni. Képzelete a tekhnikai dolgokkal is csak úgy játszott, mint az emberi élet s a természet jelenségeivel, a nélkűl, hogy valaha léhává lett volna.

Soha meg nem szorult adat dolgában, a meglevő vivmányokon kitünő szemmel látta meg, hol s mely ponton lehetséges és valószinű a további fejlődés s hova fog ez előbb-utóbb vezetni. S e lehetőségeket s valószinűségeket használta fel aztán kombináló képessége arra, hogy hihetővé tegye a hihetetlent s az olvasó szeme elé állitsa a lehetetlent.

E tulajdonságai, melyeket minden olvasója jól ismer, teljes mértékben nyilvánulnak már első regényében is, mely különben egyike a legsikerűltebbeknek. Érthető tehát a tetszés, melyet mindjárt az első lépésével keltett s mely aztán minden újabb könyve megjelenésekor megújult.

Sorban következtek ezután a többiek: „Az angyalok az éjszaki sarkon”, „A jégsivatag”, „Hatteras kapitány kalandjai”, „Utazás a holdba és a hold körűl”, Huszezer mérföld atenger alatt ”, „Három orosz és három angol kalandjai”, „Grant kapitány gyermekei”, „A prémek hazája”, Utazás a föld körül 80 nap alatt”, „Strogoff Mihály” – és ki győzné elsorolni regényeit mind? Hiszen termékenysége is csodálatra méltó volt, csak úgy ontotta a regénytárgyakat, a nélkül, hogy bármi tekintetben kimerülés mutatkozott volna nála.

Egyik legjellemzőbb sajátsága Vernének – s egyúttal kiválóságának mértéke is, - hogy a természettudományi ismereteket nem közölte azon nyersen, a hogy elébe kerülte, hanem ezeket is, ép úgy mint a meséket s az emberi alakokat, feldolgozta képzeletével.

A már meg levő tekhnikai vivmányokat képzeletileg tovább fejlesztette, a hol adatokat megelevenítette s a logikának szárnyat adott fantáziája. Így történt azután, hogy Vernében nemcsak irót láttak – s jogosan – az emberek, hanem föltalálót is.

Egész sereg olyan készülék vagy tekhnikai berendezés fordul elő regényeiben, melyek ezek megjelenése korában még álomképek voltak, ma pedig már valóságok, vagy legalább is lehetőségek. Annak idején még a képzelet játéka volt a föld körülutazása nyolczvan nap alatt, - ma már bárki megteheti.

A kormányozható léghajó már első regényében („Öt hét léghajón”) nagy szerepet játszik. Később azonban Verne, mint az aeronautika számos komoly munkása, fölhagyott a kormányozható léghajó gondolatával s „A hóditó Robur” czimű regényében már mótoros repülőgépet szerkesztett.

Automobilt magától járó gőzkocsi alakjában már akkor irt le, mielőtt a gyakorlatban komolyan hozzáfogtak volna az automobil szerkesztéséhez.

Tenger alatt járó hajóját ismerjük „Húszezer mérföld a tenger alatt” czimű könyvéből, hadi alkalmazásában pedig a „Sándor Mátyás”-ból, mely művek megjelenésekor még legfeljebb ha a komoly szakemberektől megmosolygott ábrándozók hitték, hogy lehetséges lesz tenger alatt is járó hajót szerkeszteni. Ma pedig ez a haditengerészeti tekhnika egyik legkomolyabb problemája.

Az „Egy khinai viszontagságai Khinában” czimű regényében már megtaláljuk a fonográf csiráját is; egy vőlegény s menyasszonya tekercseket küldenek egymásnak, melyekbe bizonyos jegyek vannak belekarczolva s melyek bizonyos készülékben emberi hangon megszólalnak.

Ez a készülék, bár pusztán a képzelet szüleménye, közeli rokonságban áll az Edison-féle fonográffal. S egész serege van Verne műveiben az oly elmés kombináczióknak, melyeket azóta a tekhnika megvalósított, vagy melyek megvalósításához ma már közel áll. Hogy nem egészen úgy valósította meg, az nem von le semmit Verne érdeméből. A költő lelke előre megsejti a dolgokat, melyeket a gyakorlat embere módszeresen, apró részleteikben később megcsinál.

Verne Gyula néhány regényét az egykor népszerű franczia regény- és drámairó, D’ Ennery társaságában szinpadra is vitte. Mint látványos darabok mindenütt nagy tetszésben részesültek. Nálunk is előadtak közülök többet s annak idején kedvelt darabjai voltak a Népszinháznak.

Verne már mintegy 40 év óta Amiensben lakott, a hol most meghalt. Az utolsó években szeme világa nagyon meggyöngült, de munkakedvét ez sem lankasztotta el, minden egy-két esztendőben jelent meg új regénye a legutóbbi időig.

Mondják, hogy egész sereg kézirata maradt, melyekre nézve az volt a kivánsága, hogy csak halála után jelenjék meg. Régebben a nyarat mindig a tengeren töltötte, saját yachtján járva be a Földközi-tenger, Angolország, Skóczia, Dánia s a Skandináv-félsziget partjait. Most már évek óta erről az élvezetéről is le kellett mondania; elvonultan élt amiensi magányában, holtáig megőrizve kedélyének frissességét, jóizű humorát és munkaképességét.

Új eszméket nem vitt az irodalomba, új világnézlet távlatait nem nyitotta meg az emberiség számára, mint a legnagyobb irók szokták, - de az emberiség hálával tartozik neki, a kinek több mint 40 éven át annyi hasznosan és élvezetesen eltöltött órát köszönhet.