Gorkij

Az orosz munkásforradalom levert táborából sok foglyot őriztek most az orosz czár fővárosában s köztük egy olyat, a ki az egész művelt világot kiválóan érdekli. Ez a részvétünkre érdemes rab: Maxim Gorkij. A volgamenti boszjákok (hajó- és kikötőmunkások) hatalmas lélekbuvárát, mint sok kiváló elődjét az orosz irodalomban, sajátos és hajthatatlan elvei vitték a börtönbe.

A nagy orosz iró egész életpályája a legapróbb részletességig magyarázza nekünk a jelenlegi oroszországi mozgalmakban való szerepét. Érdekes életelveinek s filozofiai nézeteinek szinte természetes következménye az, hogy a Péter és Pál erőd szigorított börtönczellájába került.

A Maxim Gorkij fenyegető veszedelem érintett mindnyájunkat s ez a közös részvét szülte az irodalmi körökben azt a nagy mozgalmat, mely a börtönbe vetett iró kiszabadítására világszerte megindult. Arra a népszerűségre és dicsőségre, melyre Gorkij kiváló alkotásai révén már eddig is bőségesen rászolgált, - hihetetlen gyorsasággal tett szert. A nagy nyilvánosság előtt 1895-ben jelent meg először; ez után csakhamar a fényes sikerek egész sorozata következett s egy évtized alatt világhirű iró lett.

Bocanovszkij V. F. orosz kritikus szerint, Gorkij dicsősége és népszerűsége „nem évenként, hanem óránként növekedett”. Irói művészetének hatalmas ereje leginkább abban mutatkozik, hogy egyforma sikerrel fest minden helyzetet; szinei hatásosak, üdék és változatosak s a mit mond, azt a legnagyobb egyszerűséggel mondja el, a nélkűl, hogy fellengző retorikára volna szüksége.

Ép oly művészettel tudja megrajzolni a nevetést, a vigságot, mint akár az ásitó unalmat, a tenger sajátos illatát, vagy a volgamenti hajós munkások nyomorúságát. Hogy Gorkij ilyenné fejlődött, azt első sorban veleszületett hatalmas lángelméjének kell tulajdonítani, de kétségtelenűl nagy szerepet játszik ebben az a viszontagságos romantika is, mely úgyszólván egész ifjuságát betölti.

Maxim Gorkij, családi nevén Alexejev Maximovics Piskov egyszerű és szegény sorsú szülők gyermeke. 1869 március 14-én született Nizsni-Novgorodban s még csak öt éves volt, a mikor teljes árvaságra jutott. Beállt egy nyomorúságos kalaposhoz, de mert a gazda szegénysége miatt nem nagy szükség volt rá, csakhamar elhagyta s egy péküzletben keresett munkát.

A parányi gyermekben már ekkor forrt, buzgott a titokzatos erő, üres óráiban szorgalmasan tanult, - legtöbbnyire magától, - folyton olvasott, mindent, a mi csak kezeügyébe kerűlt. Első tanitója egy Szmurij nevű egyszerű katonai szakács volt, a kitől némi alapismereteket sikerült elsajátítania. Voltak mások is, a kik szivesen foglalkoztak a tehetséges ifjúval, de legtöbbet köszönhetett későbben utolsó és legnagyobb mesterének, Korolenko irónak.

Nagy lelki forrongásban és nyomorban töltötte be tizenötödik évét, a mikor nyugtalan lelkéből egyszerre csak kitört a világlátás vágya. Otthagyta szülőhelyét, Nizsni-Novgorodot s bekalandozta egész Oroszországot. Először a szomszédos Kazánba ment, a hol az ősi tatárváros toprongyos munkásai között kvászt árulgatott, majd mint vasuti pályaőr szolgál Czariczinben, de ezt is csakhamar megunta s 1890-ben bejárta a doni kormányzóságot, Ukrainát, Krimet, Kubánt s végűl 1892-ben a vadregényes Kaukázus fővárosában, Tifliszben állapodott meg.

De elfogyott az utolsó kopekje is, melyet mint utcazi mozgókereskedő gyüjtögetett össze, s nem volt miből élnie. Gyorsan munka után látott tehát s néhány nap alatt a vasuti gépműhelyben nyert alkalmazást.

A lángelméjű autodidakta itt már bontogatni kezdte irói szárnyait s még ez év folyamán a Tifliszben megjelenő „Kaukázus” czímű lap szerkesztőjéhez benyujtotta a czigány-életből vett első elbeszélését, a „Makar Csudrá”-t, melynek megjelenése nagy változást idézett elő Gorkij életében.

Tifliszben is csak egy félévet töltött. Forró, tűzes vére hajtotta, kergette, nagy tervek, nagy gondolatok foglalkoztatták. Mielőtt azonban otthagyta volna az érdekes Kaukázus, melynek vidékeihez és változatos tipusaihoz későbben oly sűrűn tér vissza, egy szinésztársaság összetoborzásán fáradozott.

Már öten voltak, a kik vállalkoztak volna arra, hogy egy ilyen ifjú dirigens oldala mellett vándorútra keljenek. A tervből azonban semmi sem lett. Gorkij tüneményes tehetségére igen jellemző vélemény az, melyet a szétbomlott szintársulat egy éltesebb tagja későbben elmondott: „Én nem tudom, úgymond, mért engedtem az ifjú Gorkij rábeszélésének, de éreztem, hogy gondolatainak gazdagsága és szavainak ereje teljesen megbűvölt; nem hasonlított ő egyikünkhöz sem. Fiatal volt s elveivel mégis tiszteletet parancsolt; ez nem közönséges emberi elme, ez démoni erő!”

Gorkijt ezek után újra elfogta a kóborlás szenvedélye. Otthagyta Tifliszt s Oroszország keleti vidékein bolyongott. Megfordult ezután Moszkvában, Kievben és Szent-Pétervárott is. 1903-904. évben ismét visszatért Nizsni-Novgorodba. Itt ismerkedett meg és itt lépett benső barátságba Korolenkóval, kinek révén megtanult mélyebben bepillantani az irodalom remekműveibe.

Gyorsan felbuzdult, szorgalmasan kezdett irogatni s a volgamenti városokban nem volt oly nap, mely elbeszéléseit ne fogadta volna szivesen. Dolgozatai nagy feltűnést keltettek mindenütt, mert a fiatal Gorkij már ezekben is nem puszta történeteket mesél, hanem szereplő hősei révén sajátos elveket hirdet, sajátos új húrokat penget.

Fürkésző elméje lázasan kutatja a szokatlan és kinzó eszmék megfejtését – s 1892-ben már nyiltan hirdeti, hogy „az élet meg van rontva, roszúl van megvarrva s egyáltalán nem a tisztességes emberek termetére van szabva!” Gorkij életében talán ez a legérdekesebb időszak.

Egyszerű, sőt szegényes butorzató pinczelakásban lázas lelkesedéssel dolgozott és buzgón olvasta a világirodalom remekeit. Legnagyobb hatással volt rá Byron. Ez keltette fel lelkében a szunnyadó elégedetlenséget az élet jelen állapotával szemben s a tagadás szelleme „Manfréd”-del és „Kain”-nal együtt valahová a felhők régióin túl fekvő országokba ragadta lelkét. Érdekes egyéniségét legjobban tárja fel előttünk egy ismeretlen és kéziratban levő monologja, a hol igy kiált fel:

„Egy új világba – egy más világba,
A hol nem kell könnyeket hullatni!...
S a hol gyötrő aggódással a
Beteg lélek kiáltása nem
Fogja szétszaggatni a szivet!”…

Az 1892-ik év forduló pontja változatos életének. Irói pályájáról úgy látszik már mélyebben kezd elmélkedni; s műveiből már erősen kiviláglik, hogy irói nagyságának a problémája megoldást nyert. A nagy lángelmék nem ismernek arany középutat, Gorkij sem akarta ismerni. Ir, dolgozik, elmélyed s lelke megtelik azzal a vágyódással, hogy kicsiny sikerekre nincs szüksége.

Művészi nagysága teljesen kibontja szárnyait s a szó csodálatos erejével meghóditja a világot. Gorkij valóban szerencsésen eltalálta azt a hangot, a melylyel az emberek többségéhez kell szólani. Lángeszével átugorja a fokozatos fejlődés örömtelen időszakait s egyszerre sikereket arat. Elbeszéléseinek első kötetével lázba ejti egész Oroszországot, a közönség és a kritikusok semmi másról sem beszélnek, csak Gorkij művészetéről.

A fiatal iró gyorsan érte el a megérdemlett jutalmat, neve ismertté lett nem csak Oroszországban, hanem a művelt nyugat minden nemzeténél. Egymásután jelennek meg érdekfeszítő elbeszélései, regényei és drámai képei. „Gorgyejev Tamás”, „Muszikusok”, „Hárman”, „Konovalov”, „A hajléktalanok” vagy „Az éjjeli menedékhely” czimű alkotásai egytől-egyig sikert arattak, s majd minden európai nyelven fordításban is megjelentek.

Maxim Gorkij igazi személyiség, teljesen magában álló iró, erős temperamentumával tud lenni humorista, pesszimista s egyáltalán olyan arczképfestő, kinek alkotásait csodálattal bámulja egész Európa. Meleg részvéttel kisértük Gorkijt fogságában. Képzeletben ott álltunk börtöne ajtajánál és aggódva vártuk, mikor virrad fel sötét czellája előtt a szabadulás napja. S általános volta megkönnyebülés érzete arra a hirre, hogy a fenyegető veszedelem, egyelőre legalább, elmúlt feje fölűl s Gorkij visszaadatott szabadságának s irói munkásságának.

Csudáky Bertalan