Szinyei Merse Pál

Sok év telt el addig, míg Szinyei Merse Pál érdeme szerint érvényesült nálunk, míg annak tudatára juthattunk, hogy kiváló helyhez van joga nemcsak a magyarok, hanem az egész világ festészetében. Előharczos volt, mint Manet és Böcklin, de osztotta is az úttörők keserű sorsát; tapasztalatokat kellett szereznie arról, mi az, ha kénytelenek vagyunk legjobb és legbecsületesebb törekvéseinkkel részvétlen s talán elfogult birálók elé lépni.

A csalódások évei azonban hál’istennek, már messze megettünk vannak és Szinyei Merse Pál hazájában, valamint külföldön is, a tisztelők oly válogatott csapatában lelheti örömét, mely benne Magyarország egyik legjelentősebb tehetségét látja.

A sárosmegyei Szinye-Újfaluban született 1845 julius 4-ikén. Atyja Szinyei Merse Félix, a későbbi főispán. Már gyermekkorában is szivesen rajzolgatott és első oktatását a művészetben egy Mezei Lajos nevű festőtől nyerte. Eperjesen és Nagyváradon folytatott gimnáziumi tanulmányainak befejezése után atyja a müncheni akadémiára küldte 1864-ben.

Öt év mulva Piloty tanítványa lett. Az akkor annyira kedvelt történelmi festészet azonban semmi vonzó erőt sem gyakorolt rá; a tájkép sem, a hogy azt azon időben tanították. Magával ragadta a szabad természet varázsa, csak azt akarta látni; megfigyelni és ábrázolni, akadémiai szabályok nélkül.

Figyelemre sem méltatták a művészt. Szerencse, hogy barátsága Böcklinnel, kinek műterme az övé mellett volt, nemcsak a szinek iránti szeretetét táplálta, hanem enyhítette a félreismerés fellett érzett fájdalmát is. Vigasztalásra lelt nagy barátjában, ki gyér sikereinek daczára is, nyugodtan haladt pályáján és lassanként győzelemre juttatta a természet soká megtagadott igaz szineit.

Azon időben (1972-73) festette Szinyei Merse Pál a „Majális”-t, a modern festészet egyik legeredetibb alkotását. Szép, árnyas helyen heverésző kis társaság a réten. Zöld alapon élénk veres kendők; rajtuk színes ruhába öltözött társaság. Itt egy rózsaszinű hölgy, amott egy barna bársonykabátos úr, ki kedélyesen hasrafekszik és hátat fordít a szemlélőnek. (Tréfásan jegyzé meg egyszer a művész, hogy az ő maga és azok számára helyezkedett így el, kiknek az ő képe nem tetszik.)

Apró fehér felhőktől boritott gyönyörű kék ég borúl a vidáman csevegő és lakomázó társaságra. Fény és árnyék játszadozik a szelid domboldalon; épen ez árnyék emeli ki a kép világító erejét. Oly ellentét, melynél finomabbat el sem képzelhetünk. És ki hinné, hogy a művész teljesen kudarczot vallott ezen festményével Münchenben úgy, mint Budapesten?

Bécsben a legroszabb helyre akasztották, Budapesten kiméletlenűl lehordta egy akkori tekintélyes kritikus és mindezek betetőzéséűl, midőn képét nagylelkűen felajánlott a Nemzeti Múzeumnak, visszautasították! – Letette az ecsetet és a palettát. Visszavonúlt birtokára, hol húsz éven át úgyszólván semmit sem festet és csak a gazdálkodásnak élt.

Az ezredévi kiállítás alkalmával a „Majális” nagy sikert aratott és megvette az állam. Az 1901-iki müncheni nemzetközi kiállításon jogos feltűnést keltett és a nagy aranyérmet is megnyerte. Szinyei Merse Pálban újra felébredt a kedv a festészethez. Új erővel és elevenséggel alkotott azóta sok remek művet, melyek mindannyian magukon hordják határozott egyéniségének bélyegét.