A szerző nem annyira az érzések embere, mint inkább a reflecióé, az úgynevezett gondolati költészetet műveli legtöbb sikerrel s még a hol a tiszta líra hangját üti is meg, érzése könnyen átmegy reflexióvá. Életfelfogását a csöndes, visszavonúló megadás jellemzi, bizonyos iróniával nézi a világ folyását, egyébként elmélkedését nem annyira mélység, mint a túlzásoktól tartózkodó józanság jellemzi.
Képzelete nem nagyon szárnyaló, nyelvének is kevés az ércze és gazdagsága, ezért gondolatai kifejezésében nem mindig oda talál, a hova czéloz. Ez utóbbi hiányait leginkább érezni ott, a hol pointe-ra törekszik. Szereti a példázatok manapság kevéssé művelt műfaját s a szatirában is ügyes.
Kötete négy részre van osztva, ezek közől azonban csak az „Enyéim” czímű cziklus válik erősebben külön a többitől, mert ebben családi boldogságát énekli néha nekimelegedő érzelmességgel. A többi részekben inkább közdolgokra fordítja szemét s inkább elménkhez igyekszik szólni, mint szivünkhöz s tárgyaiban elég változatos is tud lenni.
Intelligentiája, izlése, gondolkodásának az ideálok felé forduló iránya általában rokonszenvessé teszi a verskötetet, mely a Pallas-részvénytársaság nyomdájából került ki s ára 2 korona 50 fillér. Mutatványúl a következő verset közöljük:
A poéta
Fecskendezik az utczát…
Buzgón ömleszti szét
Egy kék zubbonyos ember
A vezeték vizét.
Hejjó! Hejjó! rivall a
Járókelők felé,
És mind kitér, ruháját
Hogy szenny ne lepje bé.
Csak egy rongyos fiúcska
Áll ottan mereven,
Tekintete mohón csüng
A hatalmas iven.
Hogy porzik szét a légben!
Hogy zúg, hogy sistereg,
Majd fátyollá szövődve
Milljó cseppé pereg.
S a nap száz szinre festi
A hulló harmatot,
S az út sivatagán im
Egy szivárvány ragyog.
Mi bájos égi látvány!
Hogy bámul a fiú!
Egészen megigézi
A tündérkoszorú!
Nem hallja ő az intést:
Hé! félreállj! vigyázz!
Sem, hogy a körűlálló
Nép durván hahotáz.
Nem érzi: arczul érte
Most a hideg zuhany,
Csak nézi a szivárványt
Csudálva, boldogan.
S hogy végre hazaindúl
S a pinczezúgba tér:
Merő fény néki minden
S kéj a száraz kenyér.