Csokonai esete a XX. századdal

Évszázad jön, majd elmegy átadván helyét az újnak. "Fejünkön egy koppanás: szaladj te is pajtás!"
Íme, itt ama huszadik, amelyben annyira bízott Csokonai Vitéz Mihály! Tudta, hogy ő már nem szívhat a levegőjéből egy szuszogásnyit sem, mégis megveszekedetten hitte, hogy ez a század érleli meg a Földi Paradicsomot. Szegény feje, ha tudta volna...! Micsoda megrendülést érezne, ha elzörögne előtte a "remény százada"!

Magam elé képzelem sovány, beesett arcát, amint elégedetten bólogatna az első tízegynéhány év lepergetésénél! "Ugye megmondtam!"- és átjárná a büszkeség. Gondolatban lelkesen kezet rázna az emberiséggel: "Látjátok barátaim : tiétek már a tudás, csak beérett az az alma! Senki sem állíthat meg benneteket! Repülhettek, mozgóképet nézhettek, telefonálhattok az óceánon túlra, négy keréken gurulhattok, földalattin suhanhattok, dobozból zenét hallgathattok! Hát mi kell még!"

Aztán egyre sötétebb, vérszagú képek következnének: lövészárkokban maszatos katonák.
Alig hinne a szemének: "Mégis mérgezett volt az az alma! Normálisak vagytok?"
Megrendülten nézné tovább a pusztulás filmkockáit.

A béke ugyan újra jótékonykodna, de rengeteg szegény ember arcát látná a század harmadán.
És megint sok nyugtalanító képsor következne. Most csak néhány arcra fókuszálna a látvány: egyre többször villanna föl mindig ugyanaz a bajuszos idióta, meg egy testesebb is, persze mindkettő egyenruhában. "Kik ezek a visszataszító alakok?"- kérdezné. "És kik ezek az öltönyös puhány képűek, akik közül az a nagydarab,szivarozó malac külsejű a legviccesebb? "

Menetelés. Csattan a csizma talpa. "Esztelen söpredék! Újra kezdik!"
Akkor dermedne meg mindene, amikor a kemencéket mutatnák...  Már régen a béke képei futnának, de nem is észlelné. Csendben nézne maga elé. Mikor visszatérne hozzá a szó, alig érthetően mormogná: "Valaki csúful a bolondját járatja velem!"

Nem nézné tovább "áhított századának" gyötrelmeit, pedig még most jönne, Hirosima, sok szúrós szemű diktátor, balkáni tömegsírok...

Szegény Csokonai Vitéz Mihály érezné, hogy ennyi is bőven elég ahhoz, hogy naivságán mosolyogjon az utókor. Összetörve indulna vissza a Lelkek Ösvényén. Mintha hallanám nehéz sóhajtását: "Pedig milyen jól kezdődött!"