Petelei István.

Elvonultan él, az év három szakában Marosvásárhelyt, nyáron pedig Szovátán, ebben a sóstavas, kies fekvésű, kis faluban. A férfikora teljében lévő író itt termékenyíti meg lelkét azokkal a benyomásokkal, a melyekből aztán őszön és télen át különös varázszsal ható lélekrajzait és történeteit szövi.

Kis vályogházban, melyet készen vásárolt s maga alakított át különös díszességű székely hajlékká, él itt az író feleségével, Korbuly Zsuzsánnával. A ház nemrégen még páratlan volt a maga nemében, mert Petelei István, a ki szenvedélyes és jeles fafaragó művész is, maga faragta és festette a háza portáját.

Ez a porta igazán specziális magyar művészeti termék. Példát vehetnek róla az iparművészek. Három részre van osztva: nagy kapura (kocsik számára), kis kapura (bejárók számára) s az úgynevezet szakállszárítóra. A nagy kapu felett ez a felírás:

"Isten segedelmével emelte e kaput
Petelei István párjával, Korbuly Zsuzsikával."

A kis kapu fölött Jakab Ödönnek, Petelei régi barátjának következő epigrammáját olvashatják az arrajárók:

"Vándor, e kis kapu nem akar kizárni;
Csak azt mutatja, hogy merre kell bejárni."

A porta harmadik része meg épenséggel sajátos valami. Amolyan utczára nyíló páholyféle, a mit Erdélyben szakállszárítónak szoktak nevezni. Hogy mi végre való, honnan a neve, azt nehéz eldönteni. Azt is mondják, hogy szó szerint megfelel a nevének: hajdanán a ház gazdája, ebéd után megmosván a szakállát, oda ült ki a napra, hogy megszárítsa.

Azt is mondják, hogy efféle gyakorlati értelme nincs a szónak, hanem hogy egyszerűen képletes és az erdélyi népnél nem ritka elnevezése a napon sütkérezés állandó helyének.

---

Az udvarfélen külön faragó műhelye is van Petelei Istvánnak, a ki e mesterség űzésével bizonyos tekintetben olyatén művészi hajlamait elégíti ki, a melyek nem nyilatkozhatnak meg a novellairásban, bár művészi leírása és képlátása ott is elárúlja képzőművészeti hajlandóságait.

A faragás mellett legkedvesebb Petelei Istvánnak a zene, melyet szenvedélyesen szeret, kivált a komoly, klasszikus zenét. Maga is brácsázik s a mikor Szováta néhány évvel ezelőtt, nyáron át egypár budapesti zeneművészt látott vendégűl, Petelei Istvánnak még kedvesebb lett ez a hegymögötti, tóparti rejtett fészek.

Azóta Szováta gyülekező helye lett egész sor irónak és zeneművésznek, s valóságos kis Árkádia lenne, ha mások is nem keresnék föl az erdélyi sós-tó gyógyító vizét. Innen-onnan nyaranta már vége lesz az idylli csöndnek, a fürdővendégek zaja elriasztja a magánosság poétai hangulatait.

A jó ember, a művészember, a magas szellemű írólélek érdekes és tiszta tipusa, a ki nemcsak műveivel az irodalomban, hanem egyéniségével a maga szűk környezetében is a legnagyobb becsülésben részesül.

Rendkívül szerény férfiú, másokat megbecsülő, magának semmit sem követelő. Fiatalon, első kötetének megjelenésekor, beválasztották a Petőfi-Társaságba. Ezt a tisztességet akkor elfogadta: de azóta érett férfikorban a Kisfaludy-Társaságnak még jelölését is elhárította. Hadd jusson az elismerés másnak, fiatalabbnak; neki elég maga borostyánja.

Az egész ember rajta van a képen: ez az arcz igazán a lelke tükre.

Mikes Lajos.