Magyarország az elemi csapások hazája volt mindig, mégis legtöbbet szenvedett a tűz-katasztrófáktól. Hanyag közigazgatása, a város-épitkezés rendszeretlensége voltak fő tényezői annak, hogy a mult századok rettegett réme, a vörös kakas, mind sürübben látogatta meg.
A hova pedig egyszer odalátogatott, ott kész martalékot talált. Siralmas krónikák szólnak egy-egy nagy tűzveszedelemről, melynek emléke máig fennmaradt nem egy helyütt, különösen egyes nagy vidéki városokban.
Hogy milyen kezdetleges tűzrendészeti állapotok uralkodtak még ezeőtt kétszáz évvel szerteszét az ország nagyobb városaiban is s annál inkább a vidéken, arról egész képet lehetne rajzolni. Igen sok helyet a házak nem is voltak ellátva kéménynyel, vagy ha igen, elhanyagolt állapotuk miatt a tűzveszély állandó fészkei voltak.
A nemesség nem is engedte portájára a kémények megvizsgálására kiküldött hatósági közegeket, makacsul őrizve ősi kiváltságát. Mit lehetett tenni ez ellen? Birságor birság után állapitottak meg a hatóságok éspedig első renitenzia esetében 17 krt, a másodiknál 34 krt, harmadik esetben 51 krt s erre aztán negyedik sorban következett a fiscalis actió. Könnyen érthető, hogy a míg ez a hosszú proczedura véget ért, addig elhamvadhatott az egész falu.
Alkalmas tűzgyujtó eszköz híjában általános szokás volt a szomszédból hordani tüzet s a perjét százazon vinni. Lámpást csak a hatóság ismételt és erélyes meghagyására kezdtek használni, azelőtt lobogó fáklyákkal jártak a cselédek a malomba, s a fáklyák hamvadó kanóczait a házak sövényes oldalán verték le.
A XVII. század közepe aztán magával hozta nálunk is, legalább a városokban a szalmafödelek alkonyát. Pozsony, Nagy-Szombat, egymásután mondták ki, hogy tűzveszélyes zsup-és nádfödeleket többé nem tűrnek, a meglevőknek pedig elrendelték a lerombolását és zsindelylyel való kicserélését.
A fertálymestereknek szigorúan kötelességévé tették, hogy minden hónapban végigjárják a várost, a zsupfedeles házak tulajdonosait birságolják meg s egyenek-igyanak a befolyt birságpénzből „more partio” – tekintettel arra, hogy ezért a küldetésökért külön fizetés nekik nem járt.
Nem úgy mint Budán, a hol már 1700-ban rendes kéményseprő, Franczin Péter Pál volt azzal a hivatalos feladattal felruházva, hogy fertályonként megvizsgálja a Vár és a Viziváros összes padlásait és kéményeit, a mely hivatalos eljárásért mindannyiszor 1 frt 30 kr járt neki , a mellett bizonyára nem kis tekintély is, mert a törvényhatóságok igen messzemenő hatáskört biztositottak a tüzrendészeti intézkedésekkel megbizott közegeknek.
Nagy-Szombat városáé azonban az érdem, hogy már 1623-ban létesitette az első tűzoltó szertárt az országban, határozatot hozván a városban lakó három nemzet kommunitása nevében az úgynevezett Borbély (Barbelius) András féle ház kisajátitására és megfelelő helyiséggé való alakitására, a hol az oltáshoz szükséges szekerek, edények, létrák és más szerek állandó elhelyezésre leljenek.
Mária Terézia királynő később leiratot intézett a nemes tanácsokhoz, melyben egy tüzkár-alap létesitését rendelte el részben a kárvallottak segélyezésére, részben pedig oltási eszközök beszerzésére. Mondhatni, ez a rendelet lett nálunk a tűzoltási ügy rendszeres fejlesztésének kiinduló pontja.
Nemsokára aztán kiadatott az első császári és királyi tűzszabályzat, a mely végre igazán helyes alapokra fektette az emberiség nagy veszedelme, a tűz elleni védekezést. De a tekhnika mily fejlődésére volt még azután is szükség, hogy azt a bámulatos tökéletességű rendszer megteremtse, melynek képe előttünk áll a tüzoltás mai szervezetében!
