A világnyelv

A mai német nyelvtudósok egyik legkiválóbbika, Kleinpaul Rudolf érdekes czikket írt egy német folyóiratba a világnyelvből. Abból indul ki, hogy a különböző nemzetek közötti manapság óriásira növekedett forgalom mellett csodálni kell, hogy a mívelt emberiség még nem állapodott meg, sem a mindenütt egyaránt érvényes, nemzetközileg egységes pénz, sem az egységes, nemzetközi forgalomra alkalmas nyelv dolgában.

A világnyelv kérdésének megoldása manapság, bármennyire szükség volna is rá, a volapük s más hasonló nyelvek kudarcza után, végtelen messzeségbe van visszaszorítva. Az efféle Ťvilágnyelvekť, a milyent nem egyet találtak ki, annyira nem világnyelvek, hogy a ki megtanulná is azokat, nincs a kivel beszélgessen volapükül vagy eszperantóul. A sikertelenség azonban nem ijeszti el a világnyelvek kitalálóit, akárcsak azokat, a kik a röpülő gépen törik a fejüket, - minduntalan új meg új világnyelvnek halljuk a hírét, a mi bizonyára annak a jele, hogy valamiféle világnyelv csakugyan a kor kivánalmai közé tartozik.

Miért nem sikerültek még sem az eddigi kisérletek? Azért – feleli a német tudós – mert egyik se volt több játéknál. Mindegyik ilyen Ťvilágnyelvť mondvacsinált dolog; nincs semmiféle természetes alapja, a milyennel bír minden életképes nemzetközi intézmény, például a méter-rendszer. Ha valamire való dolgot akarunk létrehozni, mindig kell, hogy legyen valami természetes, biztos alapja.

A ki tehát világnyelvet akar szerkeszteni, ne tegyen úgy, mint Schleyer János Márton, a lizzelstetteni derék plébános, a ki egész önkényesen rótta össze az angol, latin és német nyelvek elemeiből a volapüköt, vagy a hogy egyes filozofusok tették, a kik a mássalhangzók és magánhangzók gépies kombinálásából csinálták a szavakat. Miért induljon a világ egy tudós szeszély, vagy épen agyréme után?


A főhiba az, hogy ezek az urak minden áron ki akarnak valami találni s még hozzá a grammatikán kezdik, a melylyel pedig ráérnének. Szókra van elsősorban szükség, mikor egy nyelv teremtéséről van szó, ha a szók megvannak, a deklinálás és konjugálás majd megjő magától. A szókat pedig ne gyártsa maga az ember, ne is válogassa össze vaktában mindenféle nyelvekből, hanem válaszsza ki azokat, a melyek minden nagy nemzet nyelvében ismeretesek vagy legalább is hasonló hangzásúak.

Tekintve, hogy a művelt emberiség túlnyomó többsége az indogermán nyelvcsaládhoz tartozik, meglehetős sok az olyan szó, mely hasonló hangzású minden indogermán nyelvben, így pl. a legtöbb testrész neve. Vannak aztán egyes idegen szavak melyeket csaknem minden nép használ és ismer, mint példáúl az arab eredetű kávé. A tulajdonnevek, országok, városok, népek nevei is ilyenek. Többé-kevésbé hasonló vagy azonos az indulatszók nagy része is, az emberek egyformán fejeznek ki bizonyos érzéseket és indulatokat az egész világon, mint a hogy egyformán nevetnek és sírnak. Számos állat a hangjáról van elnevezve s így a neve mindenütt hasonló, mint pl. kakadú és kakuk.

Szóval a világnyelv kérdése félig-meddig már meg van oldva magától, természetes úton, megoldották maguk a népek; már most is egész tekintélyes nagyságú világ-szótárt lehetne összeállítani a használatban levő nemzetközi szókból. Egy vendéglői borlapot példáúl, bármilyen nyelven van írva, megért minden néven nevezendő bor-ismerő.

Hogy azonban ezekből a meglevő elemekből lesz-e valaha s milyen lesz az annak rendje és módja szerint való, általános használatba kerülő világnyelv, azt a német tudós ép oly kevéssé tudja, mint bármely más közönséges halandó.