Kőrösi Csoma Sándor emlékezete- írta Sándor József

A magyar nemzet mindig élénken érdeklődött eredete, ősi hazája és nyelvrokonai iránt. Már a Persisbe költözött magyarok követek útján érintkeznek otthon maradt testvéreikkel; II. Endre király idejében egy Ottó nevű dömés szerzetes indul keletre s az ő jelentése alapján IV. Béla ifjabb király pénzzel és kisérőkkel látja el Julián szintén dömés szerzetest, ki a Volga-menti Nagy-Bolgárországban magyarúl bezsélő fajrokonra talál.

Mátyás király ősmagyarokat akar Ázsiából idetelepíteni s Bethlen Gábor fejedelem is küld ki egy vállalkozó ifjút, a ki Indiát, Perzsiát, Arábiát bejárva, visszatértében 1627-ben jegyzeteivel együtt Konstantinápolyban vész el.

Csoma már úgyszólván gyermekkorában, harmadmagával fogadást tett, hogy ha felnőnek, keletre zarándokolnak. A fogadást azonban egyedűl Csoma tartotta meg.

1815-ben letevén a külföldi egyetemekre képesítő vizsgálatot, az enyedi kollegium u. n. angol-pénzén létesített évi 15 font sterling stpendiumával Németországba ment. Itt több mint három esztendeig tartózkodott s ebből 27 hónapot a göttingai egyetemen töltött, történelmet és nyelvészetet hallgatván.

Egyik tanára figyelmeztetésére Csoma a nyugat-aramiai és a török nyelven kívül az angollal együtt megtanulta az arabot is. Elolvasta az ismert keleti utazókat. 1818 augusztusában visszaérkezett Nagy-Enyedre; itt várta már a szigeti professzorság, a hova egyhangulag választották meg; pap is lehetett volna első osztályú elkézsiában s az enyedi professzorságot is kilátásba helyezték.

De Csoma már elszánta magát; s miután első terve szerint Odeszán, Moszkván s valamely karavánnal Irkutzkon át akart Khina éjszaki felébe hatolni s a szláv törtenetirókat is meg kivánta ismerni, ezért a szláv nyelv megtanulása végett még a tél folyamán gyalog Temesvárra s több havi ott tartózkodás után Zágrábba utazott.

Ez útjára Kenderesy Mihály kolozsvári főkormányszéki tanácsos, talán az egyetlen ember, a ki őt igazán megértette, évi 100 forinttal segítette s ugyanennyit igért neki, mig Ázsiában jár. Csoma visszatérve, még egyszer meglátogatta szülőföldjét, hogy elbúcsúzzék immár porlandozó szülői sírhalmától, testvéreitől, kik közűl Krisztina már szintén nem élt s könnyű vándorbotot metszvén a szülőföld erdeiből, a viszontlátás reményével visszaindult Nagy-Enyedre.

Egy adat szerint ekkor ősi kis földjét, hogy utiköltsége legyen, eladta. Útközben többekhez beszólt, de mindenütt csak lebeszéléssel és visszatartással találkozott. Segítség ellenben sehonnan nem mutatkozott. Egyik tanulótársának mondta ekkor bánatosan:

"Megtámadnak mindenfelől, hogy utitervemmel hagyjak fel, mert kivihetetlen s csak eszelősség szüleménye. És én keblemben, fiatal éveim óta táplált vágyamat feláldozzam, a mire tizenhárom élő és holt nyelvet szereztem meg, mire annyi nélkülözéssel és sanyargattatással készitém el testemet?... Barátom A nagy kérdés megoldása: őseink lakhelyét fölfedezni, az én feladatommá vált. Élj boldogul!"

Csomát, a mint ez idézetből is kitetszik s a mint ez számos későbbi nyilatkozatából látszik, nem valamely konkrét nép, valamely előre kiszámított ősmagyar felkeresése vezeti, hanem az őstörténeti és összehasonlító nyelvészeti kutatás a déli, illetve keleti irányban, a melyre ő, kora szinvonalát messze túlhaladó képzettséggel volt elkészülve és felszerelve.

November végén, 23-ikán magyar nyelven nyomtatott útlevelet vett ki Nagy-Enyed tanácsától, melynek leirása szerint, ismertető jele, hogy bajuszát borotválja; ruhája az akkori deák viselet szerint: fekete frakk (talán quekker-kabát), bársony nadrág és fekete kalap, felül egy köpeny-gallérral, a lábán stibli s visz magával egy zöld viaszosvászon tarisznyát, a melyben fehérnemű s utiköltség vagyis élelmiszer van.

Pár napra rá, egy vasárnap délután meglátogatta Nagy-Enyeden Hegedűs Sámuel tanárt, a ki neki korábban osztálytanítója volt s a ki iránta sok jóindulattal viseltetett:

"No, holnap – mondá – Isten segedelmével indulok". Hiába való volt ismét a marasztás. Másnap reggel könnyű öltözetben, mintha csak a mezőre menne, kezében sétabottal belépett s le sem ülve, mondá:

"Még egyszer látni kivántam". Ekkor mindketten – a nagy-enyedi kollégium kapujától, amint följegyezték – kiindultak a Szentkirály-utcza felé, melynek végén a mezőn elváltak s Hegedűs a halál gondolatával agyában sokáig nézett utána, mignem a Maroson átment.