|
Jókai Mórral némi változás történt
JÓKAI MÓR
Csakhogy a mit idefent álmodott, azt most már ő nem tudja és a mit odalent álmodik, az mi nem tudjuk meg ezentúl. Azok a kevesek, a kik vele ismerősök voltak és néha szót váltottak, nem fognak vele soha többé találkozni.
Ábrándos, kék szemeit becsukta örökre, a melyekkel rájuk mosolygott, a kéz megdermedt, melyet barátságosan feléjök nyujtott. – Azokra a milliókra nézve azonban, a kik őt bámulták, szerették a földkerekség minden részében, de vele se nem találkoztak, sem nem találkozhattak, minden a régiben maradt. Csak úgy megvan nekik Jókai, a hogy megvolt. A mit gondolt, a mit álmodott, a mit érzett nyolczvan hosszú éven keresztűl, az ott van a könyvszekrényeikben. Mindenki örökölt az öregtől. S bár millió részre szakadt szét az örökség, mindenki megkapta az egészet.
Azért csak némi a változás ebben. De mégis nagy dolog történt, megrázó katasztrófa. Bágyadt, semmitmondó frázis, hogy egy fényes csillag futott le az égről. Hiszen ha csak ez történt volna? Ki szomorkodnék egy csillagért, mikor még annyi van ott?
Olyas jelentőségű történt velünk, magyarokkal, mintha az a hegy sülyedt volna el, a melynek földjében a tokaji essentia termett és mert csak egy tokaji hegyünk volt, soha se kóstolhatnánk többé új tokaji termést. A negyvenes évek nagy nemzedékéből (mint a hogy az ország czímerében is van) három hegycsúcs emelkedik ki, Petőfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltünt, árnyéka elvonult a halhatatlanság fönséges boltivei alá, a hová csak azok léphetnek, a kik vagy olyat cselekedtek, a mit érdemes megirni, vagy olyat írtak, a mit érdemes elolvasni. Hogy melyik volt nagyobb a három közül, melyiknek milyen hely jut, milyen rang jár, a nyitott sírnál nem lehet azt eldönteni. A házasságot hét tél, hét nyár próbálja ki, a nagyságot száz tél, száz nyár. De bizonyos már annyi, hogy az az ember, a ki ma némán fekszik a ravatalon, hatvan esztendeje mulattatja, tanitja, lelkesíti nemzetét, ismerteti a világgal, zengzetessé teszi a nyelvét. Mi volt a magyar elbeszélés, mielőbb a szép szőke fürtű komáromi ifjú megszólalt az ő eredeti magyar zamatu hangján?
Jó magvas koponyák hiszen akkor is akadtak; a vaskos, nehézkes Kemény Zsigmond báróban volt mélység, pszichologia és analizáló erő. Eötvös József irány-regényeiben a sok szentimentalizmus sok gondolattal vegyült (valóságos vese-velővel), de Eötvös is inkább volt politikus filozof és államférfi, mint elbeszélő. Jósika Scott Waltert utánozta és rontotta egy kissé a magyar nyelvet, Kuthy dolgai a jól meg nem szántott földet fölvert dudvák és bozótok.
Degré regényei francziáskodó limonádé, de se a czukor, se a czitrom nem elegendő benne. Eleven husból és vérből való alakokat senki se tud beállítani. S ekkor jön ez a titán a krőzusi gazdagságával! Csak úgy dőlnek tolla alól a friss tipusok, új, eleven emberek rajokban. Török világ. Erdély aranykora. A nábob, Kárpáthy Zoltán és ki győzné elszámlálni.
Ha minden alakja megelevenednék, a mely fényes fantáziájából kihasadt és a koporsója előtt menne, el volna állva az út az Akadémiától a kerepesi-temetőig daliákkal, pánczélos hősökkel, spahikkal, janicsárokkal, tündérekkel, najádokkal, nymphákal, gnómokkal, apró leatoungi emberkékkel. Az volna az igazi, szinekben gazdag fejedelmi temetés! Nemcsak hogy első volt itthon, de a világon is, a mi a mese folyamatát illeti. Megy, megy a mese, mint a folyam és viszi az olvasót, nem lehet a könyvet letenni. Látod, hogy csupa valószinűtlenség, boszankodol is ha realista, naturalista vagy, de hasztalan, nem birsz megválni tőle, elbűvöl, lebilincsel, nem ereszt.
Csak az egy idősb Dumas mérhető össze vele e tekintetben, de az is csak egyik regényében, a Három testőr-ben éri némileg utól, de felül nem múlhatja, mert Dumasban csak a szellem sziporkázik, de Jókaiban a humor nemes nedve csordul ki s ez a sovereign, ez az arany a szellemi tulajdonok közt. Az előbbi csak az elmének egy-egy szikrája, a másik is az, csakhogy előbb a sziven megy keresztűl. Regényei az egész világon el vannak terjedve, de a külföld nem ismerheti az igazi Jókait, mert épen a nagy qualitásai nem érvényesülhetnek fordításban, kivévén a fantáziáját, mely szinte Hugo Viktor regióiba csap fel. Jókai a fülével irt, az ő nyelvezete muzsika, de ez csak a magyar idiomából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztűl a selyem és üvegen, nyelvének zengzetessége, édessége nem megy át az idegen nyelvekbe.
A gondolatok bekapcsolódásának csodás módja változást szenved az átültetésnél, a himpor a fordítók újján tapad. Csak a gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószínűtlen, a jellemek, melyek se nem mindig igazak, sem nem mindig következetesek. Egy gyengeségből összeállított Jókait ismer a külföld s még így is nagy irónak tartja. Mit szólna, ha nagy tulajdonai domborodnának ki előtte? Mindegy, a nap azért mégis nap, ha nem egyformán melegíti is a földgolyó minden tájait. Isten jókedvében adta őt nekünk s neki is jókedvében mérte ki a világot. Boldogan futotta be azt. Diadalról, diadalra lépett. Megkostóltatta vele még a politikai babérok édességét is, ámbár ezek a harzok sehogy sem illettek az ő szelid egyéniségéhez.
Isten úgy teremtette a fülemilét, hogy az ne a forumon csipogjon, hanem bokorba elvonulva énekeljen. Talán boldogabb lett volna, ha a politikai mezőkre ki nem lép, mert itt bizonyára érte keserűség. Egyebünnen nem is ösmerné.
Szerény, timid természet volt, sok ember közt szótlan, némelykor félszeg. Csak a kis társaságot szerette. A tarokkompániát a klubban és otthon az iróasztalt, a "görhös lovacskáját" a hogy ő nevezte, a kinek ha azt mondja: "menjünk lovacskám", megrázkódik, gyönyörű paripává változik. És össze-vissza repül vele, operenczián innen, operenczián túl, irdatlan selyem mezőkön, ezüstös erdőkön, a hol aranyalmák csüggnek a fákról. Hát el is vitte a görhes lovacska midnenűvé, a Házba, a főrendiházba, népek szeretetébe, királyunk, királynénk kegyeibe, a halhatatlanságba és mindenüvé, a hová el akart jutni. S a merre ment, örökös tavasz volt, virágok nyiltak, liliomok bólingattak feléje, rózsák nevettek rá, - a bohémek királyára. Oly bőkezű volt hozzá a természet, a minő talán soha senkihez. Mikor a legnagyobb tulajdonságokkal felruházta, hogy a világot még szebbé tegye neki, elvett tőle egyet. Azt, mely az emberek kiismerésére képesiti.
És azután is mindig kedvezett neki egész végig, egész tegnapig. Hosszú életkort adott neki, vidám öregséget, el nem múló fiatalságot, örök szerelmet, mert öregségében gyermekké tette, talán azért, hogy Isten az angyalok közé sorozhassa. Nem csoda, hogy már a végén ő is elbizakodott, s kivételes lénynek kezdte magát elhinni.
Harmadéve arról beszélt, hogy új körmei nőttek, tavaly azzal dicsekedett, hogy egy új foga jött ki. Hátha minden elülről kezdődik? Hiszen ő maga is egy csoda volt. Mért ne történhetnének csodák a csodával? Még a halál is olyan játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágta le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal sujtott rá s lelke szeliden átröppent a virágra.
Semmije se fájt, betegségében is alig hitt, a halál eszébe se jutott. Tegnap este, mikor a többi órák kilenczet ütöttek a lakásban, ő is elkérte a zsebóráját, hogy hozzájok igazítsa. Felhúzta és óvatosan letette maga mellé, az éjjeli szekrénykére.
Hallgatta perczenként, hogy ketyeg-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, sóhajtott és örökre megszünt a szive verni. Csak az óra ketyegett tovább. |