Csütörtök volt, kissé dideregtető, amolyan zavaros őszi csütörtök, s én a múltamban kurkászva ténferegtem a kisvárosban, amikor ismerős, de régen hallott hang hatolt a fülembe. Igen, nagyon ismerős volt ez a hang. Rikácsoló, de lágyan simogató, felborzoló, de megnyugtató. Ezt hallottam:
- Na, mi van, uracskám, már meg sem ismeri a…
Persze, hogy megismertem! Ki is lehetne más? Megálltam, hátrafordultam, ő meg, ahogy egyre közelebb ért, fokozatosan csitítva hangját, folytatta:
- Mondja már meg nekem, ha odaérek, majd megölelem, mondja már meg, hogy keveredett éppen maga a politikába? Maga, aki mindig, legalábbis az óta, amióta találkoztunk és szóba állunk egymással, feszt ócsárolja a politikusokat, még azokat is, akik csak kevesebb szidalmat érdemelnek! Na, itt volnék, tárja ki már a karját, mind a kettőt.
Összeölelkeztünk. Gizike szájából enyhe rumszag áradt, nincs mit csodálkozni ezen. A rumtól volt. Gizike se szó, se beszéd bevonszolt a legközelebbi kocsmába, erről eszembe jutott, hogyan jellemezte őt Kosztolányi Dezső:
„Próbálják meg elképzelni, hogy egyszerre négyen-öten fuldokolnak segítségért kiáltva a Dunában. A parton egymás után tűnnek fel emberek: az egyik letérdel, imádkozik, a másik sietve odébbáll, a harmadik lekiabál, hogy az óbégatás helyett inkább fogjanak össze!
Próbálják meg elképzelni Albrecht Dürer 63 éves édesanyját, vagy Yvette Guilbert-t Toulouse-Lautrec vásznáról, amint a Duna-parti kiskocsma zöld asztalára könyökölve meghallja a segélykiáltásokat!
- Egy rumot, Vilikém! – szól a pincérnek. – Vigyen azoknak a szerencsétleneknek is, teljesen átfáznak abban a hideg vízben!
Próbálják meg elképzelni a négy-öt csuromvizes embert, amikor nyeldekelve, öklendezve bekóvályognak a kocsmakert kapuján, és az első mondat, amit az újra elnyert szép világtól kapnak, így hangzik:
- Ejnye, hát szabad ilyet csinálni?”
Ne kérdezzék, ennek megválaszolására nincs most lehetőség, honnan ismerte Gizikét Kosztolányi, elégedjenek meg azzal, hogy Gizike időtlen. Időtlen, vagyis idős. Az előbb idézett jellemzés kiegészítéseként meg kell mondanom, hogy Gizike, uram, bocsá’, egy kivénhedt utcalány. Megittuk hát az első rumot, aztán… Közben beszélgettünk, ami annyit tesz, hogy én hallgattam őt. Nem érdekelte, mi van velem, mert tudta, úgyhogy beszélt mindenről, ami eszébe jutott. Kezdtem elpilledni.
- …amit mindjárt elhoz Gizike, maga meg itt várjon! Keveset igyon, de nekem rendelhet! Pá!
Nem tudtam valójában, hogy mit hoz el, de abban biztos voltam, hogy elhozza. Így is lett.
- Aztán vigyázzon rá, mint a szeme világára! A könyvecskét, ami azelőtt üres volt, a fiamtól kaptam. Tudja, Kosztolányinak a fogadott anyja vagyok. Isten nyugosztalja szegényt. Nem hosszú, és ezért holnapra kérem, ahogy ma még egy piciny rumocskát. Egyébként meg azt tesz vele, amit akar, de óvatosan!
Egyedül maradtam. Nézegetni kezdtem a könyvecskét, ami valójában egy vastagabb füzet volt. Az első oldalán zöld tintával ez állt: „Mi ez az álom?”. Megborzongva kijózanodtam. Megismertem Kosztolányi írását, a zöld tollal írási szenvedélyét és a verset is, amiből kiemelte ezt a sort. Óvatosan tettem a füzetet a zsebembe, fizettem, s meglehetősen szapora léptekkel és szívdobogással mentem haza.
Kiderült, hogy Gizike saját írásait tartalmazza a (végigolvasva azt mondhatom) könyv!

Az első pillantásra láttam, hogy Gizike a kevésbé strukturált, rövidebb szövegeket kedveli, néha egy- vagy kétmondatosat – Mint például: Hol van már a tavalyi jó?(Ezt kedden írtam.), vagy Sicc, glória mundéj! –, de akadnak bonyolultabb szerkesztésűek is.

Mivel a „beszélgetésünk” utolsó mondatát komolyan vettem, kezdtem kimásolni azokat a szövegdarabokat, amik politikai ízűek. Ha túl sok az áthúzás, törlés vagy szóismétlés, tehát stilisztikai jellegű nem hiba, inkább sajátosság, akkor belejavítok, egyéb magyarázatot nem fűzök a szövegekhez.

Anyámmal többször voltam moziban. Nem volt sok iskolája neki, de tudott sírni, meg nevetni a filmeken. Persze a valóságon is tudott, de az más! Azon inkább csak sírdogált. Egyszer a Magyar Filmhíradóban Amerikáról mutattak egy filmet. Anyám szeme kikerekedett (láttam). „Hát ott is emberek laknak?” – kérdezte. Hiába kérdeztem meg tőle később is, hogy mire, mikre gondolt, amikor Amerikáról hallott vagy álmodott. Még jobban elcsodálkozott, amikor négerek voltak a képen. „Azok is emberek? Vagy csak a moziban mutatják annak magukat?” „Emberek, anyám – mondtam neki –, ugyanolyan emberek, mint mi. „Mint Vejsz bácsi, a boltos?” (Tudom, hogy Weiss bácsit akart mondani, végeredményben azt is mondott, de nem ez a lényeges!)
Anyám azóta meghalt. Weiss bácsi még előtte. Biztos azok a négerek is más világban dobolnak már, mert régen vetítették azt a filmhíradót.

Vajon a szeretetet lehet-e tanulni? Én még nem hallottam olyan iskoláról. (Ugyan hányan jelentkeznének oda, ha lenne?)

Egyik ismerősöm, nem tudom, miért, arra a kis német elnökre, arra a muris pamacsbajszúra emlékeztet, akit a múltkor a filmhíradóban láttam. Abból se nézek ki sok jót! Főleg amikor mosolyog, akkor olyan félelmetes. A mi elnökünk meg, a jó magyar szokás szerint, nyalja neki a talpát! Néha tényleg szégyellem, hogy magyarnak szült az anyám. (Mit tehetett volna szegény, ő is magyar volt.)

Hidegszik a világ. Hűl és fakul. Vagy csak én öregszek?

Utálom ezt a szót, de mégis leírom, hogy szar ez a világ! Mindenkit csak a pénz mozgat, meg az összeköttetés. Csak tülekedés van, mindenki mindenkinek az ellensége, a rossz, gonosz emberek parancsolgatnak. Jó, hogy mi össze tudunk kucorodni, rá tudunk mosolyogni egymás lelkére! (Mégse csak a gonoszok vannak heten! Egyébként is, azok sokkal, de sokkal többen vannak!)


Végül két, nem „politikus” gondolat. Az egyik naivitásával hat meg: „Csuda dolog ez az írás! Érzem, ahogy kiírok magamból dolgokat, hogy szinte gyógyulok. Írnom kellene valamit a reumára is.” A másik igazolja a korábbi, nem elítélőnek szánt véleményemet: „Jól ismerem a nőket. Sok férfival volt dolgom.”
Péntek délelőtt találkoztunk újra. Minden a régi volt (didergés, zavar stb.), csak mi ketten nem, bár megőriztük egy-két alaptulajdonságunkat. Csendben ittuk az első két felest. A harmadik rum és a könyv az asztal Gizike oldalára tétele után ő szólalt meg elsőnek.
- Na, beleegyezik?
- Azt hiszem, igen. Politika?
Vállat vont, aminek értelme kb. a következő: Nem mindegy?
- Erre igyunk, és ha nem undorodik, cuppantanék egy csókot az arcára. Aztán le ne törölje, amíg itt vagyok!
Ekképpen lett Gizike kollégánk.