Hollai Ferenc 2.világháborús volt hadifogoly emlékiratainak néhány további megdöbbentő részlete, amikor az amerikaiaktól a franciák vették át a tábor felügyeletét.

„A francia őrökkel nem volt semmiféle közvetlen kapcsolatunk. Úgy őriztek bennünket, mint egy rossz pásztor a nyáját. Arra nagyon ügyeltek, hogy szigorúan együtt tartsák a foglyokat, de sem az étkeztetésről, sem az egészségügyi ellátásról nem gondoskodtak. Egy dolgot azért naponta ellenőriztek: időről időre fel kellett sorakoznunk, derékig meztelenre levetkőztettek bennünket és megnézték, vajon van-e közöttünk olyan, akinek a vércsoportjáról tetoválás van a hónaljában. A német SS alakulatoknál ugyanis mindenki tetovált volt és ennek ismeretében nem volt nehéz kideríteni, ki tartozott közéjük. Az SS volt tagjait pedig külön ketrecben, sokkal szigorúbban őrizték.
A korábbi „változatos” és lassan már csaknem teljesen elfogadható, amerikai élelemellátás ekkor végképp megszűnt. Időnként kaptunk egy-egy zsák rohadt krumplit. Száz ember egy zsákkal. Tízen kaptunk egyetlen kenyeret, melynek feldarabolása és igazságos elosztása mindig veszekedésekkel, verekedésekkel járt. Minden parányi morzsának nagy értéke volt. Éreztem napról-napra, hogyan romlik az állapotom. Takarékoskodnom kellett az energiámmal, ezért igyekeztem minél kevesebbet mozogni, inkább csak heverésztem naphosszat. Ha felálltam, folytonosan szédültem. A vizet ismét benzinszállító tankautókkal hozták a táborba. Alig tudtunk inni a rendkívül büdös folyadékból.

A franciák nem közölték velünk a nagyvilág eseményeit. Fogalmunk sem volt arról, hogy a Távol-Keleten, Vietnamban, a gyarmatosító francia hadsereg ellen kitört a polgárháború. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy egy napon megjelentek közöttünk az Idegenlégió toborzó emberei és mindenféle ígéretekkel arra akartak rávenni bennünket, hogy jelentkezzünk a légióba. A legcsábítóbb a hizlaló tábor volt. Persze szó volt sok pénzről is, valamint, hogy lehet ám világot is látni, - nem itt rohadni ebben a kutya kegyetlen fogolytáborban. Rengetegen jelentkeztek. Feri barátom és én is ott álltunk a sorban, az összeíró asztalok előtt.

Az egyik alkalommal, a tábor egyik távoli sarkában különös ketrecre bukkantam. Itt őrizték az egykori Waffen SS tagjait. A mi körülményeink is gyalázatosak voltak, de amit nekik szenvedniük kellett, az hátborzongató volt: naponta délelőtt és délután, a tűző napon, derékig levetkőzve, körbe futtatták őket a ketrecben és a sor végén szaladók hátán, csak úgy csattogtak a korbácsok, a derékszíjak. Lihegve, véres sebekkel, alaposan megizzadva rótták a köröket, nem volt irgalom.

Többen gondoltak ekkor már a szökésre. De annyira le voltunk gyengülve, hogy sokan képtelennek tartották magukat egy hosszú gyalogút megtételére. A másik akadály a sajátos földrajzi fekvés volt. Aki szökni akart, annak át kellett kelnie a Rajnán. Ott akkor még nem igen voltak hidak, azt a néhányat pedig szigorúan ellenőrizték. Így nem maradt más, mint esetleg valami csónakfélét szerezni, és azzal átkelni a folyón. Voltak, akiknek sikerült a szökés, az átjutás, aztán mégis feladták a kilátástalannak tűnő vállalkozást, és éjszaka visszalopakodtak hozzánk. Ők meséltek aztán a kalandjaikról. Láttak olyan magyarokat, akik lopott csónakkal keltek át a vízen és egy víziaknához ütődve felrobbantak. Ilyenkor elgondolkodtunk. Tényleg, szabad-e vállalkozni egy ilyen lehetetlen szökésre? Megértük élve a háború végét, nem szabad már kockáztatnunk. Egyszer el kell, hogy engedjenek bennünket a franciák!

A tábor legelesettebbjei a 14-16 éves, fiatal leventék voltak, akiket a nyilasok ezerszámra hajszoltak ki a Dunántúlról Nyugatra. Velük katonaként már korábban találkozhattam a fronton. Ott teljesítettek szolgálatot, az első vonalban. A németek velük építtették ki a tábori telefonhálózatukat. A szerencsétlen gyerekek közül sokan megfagytak a szokatlanul kemény 1944-es tél hidegében. Mások ott haltak meg a felrobbantott szerelvények roncsai között. Néhány százan, akik élve úszták meg, a rettentő háborút, most itt koplaltak, éheztek, és haltak éhen. A német légierő egyenruhájába öltöztetett gyerekek naphosszat ott ácsorogtak a tábor legszélső karámja kerítése mellett, ahol odakinn a német parasztok arattak és a levágott termést cséplésre, szekereken vitték be a faluba. A gyerekek sírva könyörögtek, hogy dobjanak át nekik a kerítésen egy kéve gabonát. Amikor az egyik fiú kidobta a derékszíját, viszonzásul bedobtak neki egy kévével. A fiúk boldogan kicsépelték belőle a magokat, megpörkölték, és boldogan megették. A száraz magokra nagyon megszomjaztak, amire rengeteg vizet kellett inniuk. A száraz mag, és a rá megivott nagy mennyiségű víz megtette a magáét. Sorra felfúvódtak és kegyetlen hasfájás közepette, jajgatva fetrengtek a földön. Ezeknek a gyerekeknek akkor már hetek óta nem volt székletük. A korábban elfogyasztott étel maradéka már régen keményre zsugorodott a beleikben, és lezárta a normális bélműködés útját. Rémes üvöltések szakították meg az éjjeli csendet és nekünk tehetetlenül kellett szemlélnünk, hogy hogyan repednek elevenen szét, és halnak meg ezek a szerencsétlen, ártatlan áldozatok. Egész éjszaka, órákon át folyt a szörnyű üvöltözés, a jajgatás, a sírás. Aztán a borzalmas éjszakát követő napon a halottakat elvitték, a szalmát elégették, és szigorúan megtiltották, hogy pörkölt magot fogyasszunk. De enni természetesen ezután sem adtak.

A szomszéd szántóföldön szépen virágzott a német parasztok krumpliföldje. A szolgálatos őr felfigyelt az egyik társunk kezén csillogó jegygyűrűre. Odaintette a szögesdróthoz a fiút, és elmagyarázta, hogy ha megkapja tőle a gyűrűt, ő szétfeszíti a drótkerítést, lehetővé teszi, hogy a fiú kimásszon a krumpliföldre és megszedhesse a kenyérzsákját. A katona átvette a gyűrűt, a fiú pedig egy zsákkal kimászott a holdfényben úszó krumpliföldre. A fogolynak nem volt semmi eszköze a krumpliszedéshez. A tíz körmével kaparta a földet, így jókora időbe telt, míg a zsákot meg tudta tölteni. Ez alatt viszont az őrszemet leváltották. Amikor a visszafelé igyekvő fogoly már egészen közel volt hozzánk, az új őrség felfigyelt rá. Nem sokat találgatták, hogy vajon mire is készül, egyszerűen lelőtték a fiút. A szerencsétlen halálos sebet kapott és lassan elvérzett. Ott jajgatott órákig az éjszakai sötétben, alig néhány lépésnyire tőlünk. Aludni nem tudtunk, hiszen egy vérző ember jajgatott folyamatosan és könyörgött, de segíteni nem lehetett, mert az őrség minden neszre azonnal golyózáporral válaszolt. Aztán napkeltére csend lett. Mikor kivilágosodott, a kerítésnél láttuk őt, amint ráhasalva a krumplis zsákra görcsösen átölelte azt, körötte szertefolyt a vére és a homok szalonnássá vált a vérsavótól.

Sokat gondolkodtam, vajon az a francia katona, aki csalárdul kicsalta ennek a fiúnak a jegygyűrűjét, mit érzett, amikor értesült a halálesetről? Hiszen, neki kellett volna helytállnia ezért a szerencsétlenért. Ő azonban nem szólt az őt leváltót őrnek.

Egy reggel nagyobb francia katonai csoport érkezett a táborba. Sorra olvasták az idegenlégióba önként jelentkezettek neveit, és százasával vezették el őket. Mi úgy tudtuk, hogy hizlaló táborba mennek. Közben Ferit is, engem is szólítottak, de nem mozdultunk. Mi már nem akartunk a légióba menni. Reménykedtünk a néhány kilónyi lisztben. Úgy éreztük, talán kibírjuk azt a szenvedést, koplalást, ami még reánk vár.

Egyik nap Mainzba kellett menetelnünk gyalog. Alig tettünk meg egy-két kilométert, soraink felbomlottak, a kiéhezett emberroncsok tántorogva vonszolták magukat az országút betonján. A francia fegyveres őrség két oldaltól körülvett bennünket és egyre gyorsabb menetelésre ösztökéltek. Többen ekkor már az országút árkában hevertek tehetetlenül. Kisebb falvakon vitt át az út, ahol az emberek, főleg az asszonyok kitódultak az út szélére. Mikor meglátták az elesettségünket, a rongyainkat, megérezték, hogy milyen rettenetesen büdösek és koszosok vagyunk, az asszonyok sírva fakadtak. Mi is együtt sírtunk velük. A francia katonák látták, ez így nem megy, betereltek bennünket egy barakkba, ahol hamarosan megjelentek a környék asszonyai. Nagy zománcozott vödrökkel hozták a frissen főtt, forró ételt, káposztafőzeléket, krumplifőzeléket, kelkáposztát, mi pedig egymáson átgázolva rohantunk és nyújtogattuk a csajkáinkat. Aki hozzájutott a főzelékhez, félrehúzódott és a betonon hasalva kanalazta a forró ételt. Mindenki degeszre ehette magát. Amikor a franciák elunták a pihenőt, vezényeltek, de pokoli volt az indulás. Mozdulni is alig tudtunk. Mindenkinek borzasztóan fájt a tele hasa. Az elsorvadt lábak is kegyetlenül fájtak. A sok szerencsétlen, aki hónapok óta nem evett, most képtelen volt tartani a székletét. Amerre elvonultunk, a nadrágszárunkon, a lábainkon csorgott végig a székletünk. Az országút perceken belül egyetlen hatalmas bűzlő, emberi ürüléktől latyakos úttá vált. Ezt a szégyent, ezt a megalázást! Európa, idejutottál? Ezt kellett megélnünk!

A Mainzi táborban általában egy héten kétszer kaptunk egy kevéske híg levest. Hetenként egyszer kenyeret is osztottak. Egyetlen szeletke volt ez a kenyér és olyan áhítattal fogyasztottuk, vettük magunkhoz, mint a templomban a Szentséget. Minden kis morzsára gondosan ügyeltünk, Jaj volt az osztónak, ha nem tudta szépen, egyformán szeletelni az adagokat.

A fogság negyedik hónapjában már annyira elcsigázott és leromlott állapotban voltam, hogy nehezen álltam a lábamon. A két kezem hüvelyk és mutatóujját, ha összeillesztettem, akkor köztük a derekam lötyögősen elfért. Nem lehettem több 35 kilónál, csupa csont és bőr voltam. Nem igen mozogtam, csak feküdtem naphosszat a kemény földön és a sok fekvéstől felsebesedett mind a két oldalam. Ha felálltam, csak szédelegtem. Folyton fáztam, pedig augusztus volt, sütött a nap és meleg volt. Akkor már egy jó hónapja nem volt székletem. A forró krumpli lé, amit egyik nap kaptam, megmozgatta a beleimet. rettenetes hasfájásom támadt. Úgy szenvedtem, mint a vajúdó asszony. Napok óta egy falatot nem ettem, a szakállam egyáltalán nem nőtt, s a körmeim helyén csak valami vékony hártya képződött. Csak bámulva néztem, mi mindenről le tud mondani az emberi szervezet. Önmagamat éltem fel ezekben a hetekben és szép lassan kifogytam minden korábbi tartalékomból.

A tábort marokkói arab katonák őrizték. Bizonyos távolságokra több méter magas figyelőtornyokat ácsoltak. Az arabok ott kuksoltak egész éjjel. Bizonyára féltek, hogy valaki felmászik közülünk hozzájuk, hogy elvágjuk a torkukat. Ezért egész éjjel gurgulázó hangon, valami félelmetes, hátborzongató éneket énekeltek. Időnként, - ha a sötétben valami mozgást észleltek, - akkor egyszerűen közénk lőttek. Itt is, ott is felhangzott a sírás, a jajgatás. Először árkokat vájtunk a kemény, köves talajba, hogy védve legyünk a géppuskáktól, de az állandó esőzés miatt a gödrök alja hamar megtelt vízzel és lehetetlen volt odafeküdnünk. Ekkor találtuk ki azt, hogy még sokkal mélyebbre kell ásni és a gödör alja fölött néhány arasszal oldalra kell beásnunk. Ott már nem ért el sem golyó, sem esővíz.

Nem messze a tábor kapujától valami útszéli csárda lehetett. Naponta a késő éjszakai órákig odahallatszott a dínom-dánom, a részegek rekedt üvöltése. Őket nem zavarta egyáltalán, hogy közvetlen a közelükben emberek szenvednek, éheznek, akiket időnként megtizedel az őrség géppuskája.

A következő napokban marhavagonokba tereltek bennünket és több napos utazás után elérkeztünk Strasbourgba. 60-80 embert tettek egy vagonba, élelmet és vizet nem kaptunk, az őrség tüzelhetett azokra, akik leszálltak a vagonból, akár csak vízért is. 1945. szeptember elsején francia földre tettük a lábunkat. A Rajna parton hatalmas fehér tábla állt, körbe a francia nemzeti színekkel, piros-fehér-kékkel. A táblán öles betűkkel ez a szöveg volt olvasható : „Ici commence la pays de la liberté!” (Itt kezdődik a szabadság országa!) Bár csak később értettük meg a szöveget, de ez akkor, ott az általunk annyira áhított nyugati világ megcsúfolását jelentette számunkra.

Nagyon nehezen haladtunk előre, s közben egyre szürkült az égbolt. De fura is volt kivilágított lakásokat, kirakatokat látni. A háború évei alatt soha nem volt szabad a légitámadások veszélye miatt lámpát gyújtani. Mindig gondosan besötétítettünk, mielőtt a lámpát felkapcsoltuk volna. Több mint négy hónapja nem láttunk gyerekeket, nőket, s most oly hirtelen belecseppentünk egy élő, mozgó, létező város kellős közepébe. A csapatunk máris felbomlott. Amikor megpillantottuk az első szemetes edényeket, mindenki odarohant és ételmaradék után kezdett kutatni. Voltak, akik a nyers krumpli héját falták nagy sebesen, mások almacsutkát csemegéztek. A katonák közben odasóztak egyet-egyet, hogy tovább menetelésre ösztönözzenek bennünket:
- Alléz, alléz ! – sürgettek a katonák. Mi pedig mentünk volna, de akkor már jártányi erőnk alig volt. A csontsovány had alaposan szétszóródott és a katonák, már csak arra ügyeltek, hogy valahogyan összetartsanak és mielőbb lakat alá vigyenek bennünket. Én akármennyire is éhes voltam, inkább csak zokogtam. Ezt a szégyent! Ezt a megalázást kellett megérnünk? Ide juttattak bennünket!

Egyszerre egy hatalmas kapu előtt torpantunk meg. A kapu kinyílt és mi tódultunk befelé, a kövezett, lejtős úton, egyre lejjebb egyre mélyebbre. Mikor megálltunk, valami kazamata udvarán szorongtunk, ahol fölöttünk több emeletnyi magasba emelkedett a Maginot vonal, a franciák legendás hírű, de a németek által mégiscsak lehetetlenné tett védővonalának egy része. Felnéztünk az alkonyati, - de már itt-ott, csillagos égre, és láttuk odafent, a falak tetején elhelyezett, felénk irányított géppuskákat. Engem a halálfélelem környékezett. Az volt az érzésem, ezek itt most mindenkit lelőnek és aztán ránk robbantják ezt az irdatlan téglafalat.

Aztán sorba állítottak bennünket, és végre elvégezték azt, amit hosszú hónapokkal előtte kellett volna, - nyilvántartásba vettek bennünket. 1945. szeptember végéig ezrek tűntek el az éhségtáborok jeltelen tömegsírjaiban. Addig a napig, nem volt közülünk senki név szerint nyilvántartásba véve. A fogvatartóinknak nem kellett elszámolniuk egyikünk életével sem. A fogolytáborokat őrző katonák a maguk kényük-kedvük szerint bánhattak a rabokkal.

Majd egy német fogolytól kaptunk egy-egy csajka, forró feketekávét, egy darab kenyeret és egy szelet sajtot. Lerogytam egy fal tövébe, megettem mindent és már el is aludtam.”

Hollai Ferenc az 1.0270.281 számú hadifogoly élete egy Strasbourgi laktanyába érkezésük után végre elviselhetővé válik: német nyelvtudása révén a tábori gyengélkedőn egy német orvos mellé kerül szanitécnek, s lassan az élelmezés is kielégítővé válik. A napi kétszeri meleg étel, a korábbi kemény koplaltatással szemben, lehetővé tette, hogy tartani tudták az erőnlétüket. Most viszont a 35 kilóra fogyott, éhező szervezet nem bírt megbirkózni a szokatlan mennyiségű étellel.

„Szörnyen szenvedtem a hirtelen lenyelt hatalmas adag ételtől és időbe telt, amíg elsorvadt belső szerveim újra hozzáfogtak a normál működéshez. Addig pedig borzalmasan gyötrődtem. Mindenek előtt a vesém birkózott nehezen a nagy mennyiségű folyadékkal. A lábaim felpüffedtek, és szinte óránként rohantam a wc-re. A bakancsomat alig tudtam felhúzni, a lábaim, a kézfejeim, sőt az arcom is felpüffedt. Minden tagom megtelt a feldolgozatlan folyadékkal. Valamennyien betegek lettünk. A legtöbben az ödémától, a vízkórtól szenvedtek, de szép számmal voltak bélhurutos, hasmenéses betegek is. A foglyok egy része olyan állapotba került, hogy az erősen felduzzadt végtagokon felrepedt a bőr. A vízzel megtelt rostok láthatóvá váltak. A szobákban megjelenő döglegyek beköpték a betegek sebeit. A szinte önkívületi, kómás állapotban fekvő betegek ebből semmit nem érzékeltek. Ők csak feküdtek tehetetlenül, és hamarosan elborították a sebeiket a nyüvek. A szobákban kibírhatatlan bűz terjengett. Semmiféle gyógyszerünk nem volt. Rengeteg volt a hasmenéses beteg, ezért összegyűjtöttük az elszenesedett deszkadarabokat és a faszenet jól összezúztuk, megszitáltuk. A faszénport egy nagy dobozból osztottam a hasmenéses betegeknek. A száraz szénpor, ha bekerült a légcsövükbe, óhatatlanul köhögésre ingerelte őket, és ha nem voltam elég óvatos, akkor egész füstfelhőt köhögtek rám és olyan lettem tőlük, mint egy kéményseprő.
Hirtelen megnőtt a halálesetek száma. Hamarosan annyi lett a halottunk, hogy a zárkák dugig megteltek. Egymásra fektetve őrizték őket a hideg betonépületben.

A fogda melletti kis épületbe egyik napon beköltözött egy francia seargant (őrmester). Azt a néhány magyart aki ott lődörgött az épület körül bevezényelte a lakásba, mert a konyhabútorokat át akarta helyezni. Az egyik magyar észrevett egy darabka kalácsot az asztalon és zsebre vágta. A francia seargant észrevette, és ütlegelni kezdte. A szerencsétlen élő csontváz, már az első ökölcsapásra elterült a padlón és az őrmester néhány rúgása után meg is halt. Az őrmester először azt hitte, szimulál, de amikor látta, hogy meghalt, megrémült. Átvitette a halottat a fogdába, ott levette róla a nadrágszíját, és azzal felakasztotta az ablakrácsra, aztán elment jelenteni, hogy öngyilkos lett az egyik rab. - Ennyit ért ott akkor egy emberi élet.

Elmúlt az október is, véget ért a krumplis korszak, és most meg csak takarmányrépát kaptunk. Ezt itt ugyanúgy tartósították, mint nálunk a káposztát. Reggel-este egy-egy csajka savanyú répa volt a menü. Nem volt nagy sikere az új ételnek, amely tulajdonképpen, zömmel csak víz volt, ezen tengődtünk.

A franciák gyűlölete a hadifoglyok iránt, még a jó szándékú embereket is távoltartott tőlünk. Ha munkába menet az utcán rajtakaptak egy nőt, hogy egy darab kenyeret adott az éhező hadifogolynak, megfogták és lenyírták kopaszra. Akkor még tomboltak a gyűlölködő, ellenséges indulatok és az egyesek által elkövetett korábbi bűnökért, sokszor mindenkinek egyetemlegesen kellett bűnhődnie.

Egyik nap egy kisebb francia csoport érkezett, akiket az egyik legnagyobb orosz hadifogolytáborból, Tambovból hozattak haza a franciák. A foglyok elmondták, hogy naponta kaptak egy fél kiló kenyeret és egyszer forró kását. Arra gondoltam, mennyivel jobban jártak ők az orosz fogsággal, mint mi. Ilyen ellátás mellett biztosan nem haltak volna meg oly sokan közülünk.

Az ember furcsa szerzet. Amikor koplal és éhezik, minden gondolata csak a gyomra körül jár. Amikor azonban valami kis étel bekerül a gyomrába, akkor már minden gondolata a szabadulás körül forog. Strasbourgban véget ért az egész nyárra jellemző koplalás és lassan az éhhalál is megszűnt, mert legalább megkaptuk a krumplilevesünket. Majd következett a savanyított takarmányrépa korszak, most pedig áttértünk a takarmányborsóra.

Egyik nap váratlanul elhangzott a vezényszó:
- Valamennyi magyar azonnal gyülekezzen a sorakozó téren!
Csak úgy dübörgött a két hatalmas lépcsőház, úgy rohant a háromezernyi magyar a kijelölt helyre. A laktanyában megjelent a magyar származású Dr. Szalay Jeromos, bencés paptanár, a Párizsi Magyar Akadémia igazgatója, aki beszédet intézett hozzánk:
- Tudomásomra jutott, hogy itt vagytok, és azonnal idesiettem, hogy segítsek nektek. A látvány, ami itt fogadott, mélységesen megdöbbentett. Megígérem, hogy azonnal intézkedni fogok.

A pap szavait hatalmas, dübörgő taps fogadta, és valóban néhány nap múlva megszűnt a földön alvás, kitakaríthattuk a körletekből a szalmát, emeletes ágyak kerültek a szobákba, rendes szalmazsákkal, lepedővel, párnával és takaróval. Nem is tudom elmondani mit éreztem, amikor először alhattam újra ágyon, fehér lepedőn, takaróval. A genfi vöröskereszttől egy vagonnyi magyar élelem érkezett, amit még a háború alatt juttatott ki a magyar kormány, a fogságba esett katonáinak támogatására. Az élelmezés is jobb lett, már nem csak állati takarmányon tartottak bennünket, hanem lóhús is került a menübe és néha tésztafélék is. Tiszta alsóneműt is kaptunk, és bevezették a láger-frankot, vagyis hetenként fizetést kaptunk a munkánkért, amelyért a tábor udvarán létesített kantinban vásárolni lehetett.

Egy külső munkán, egy faárugyárban összebarátkoztam egy pallérral, aki faggatott, honnan jöttem, mivel foglalkozom? Mikor mondtam neki, hogy egy nagy izzólámpagyárban voltam műszerész, hitetlenkedve nézett rám. - Ugyan ne hazudozz, nálatok még primitív pásztorkodás van. Mondd azt, hogy csikós, vagy gulyás voltál és mesélj a pusztáról, a lovakról, azt rögtön elhiszem, de az izzólámpagyárat, azt meséld, akinek akarod. - Jót kacagtam rajta, aztán a zubbonyzsebem aljáról előkotortam két-három otthoni fényképet. Csodálkozva bámulta őket és hosszan elgondolkodott. Amikor Budapest szépségeiről beszéltem neki, aztán a fociról, a Nobel díjas Szent-Györgyi professzorról, a magyar filmekről, Rökk Marikáról, vagy a világhírű Liszt Ferencről, láttam, hogy lassan sikerült meggyőznöm.

Összebarátkoztam egy idősebb őrrel, Pierrel is, aki a néhány fős őrségünket irányította. Pierre elmesélte, mennyire utálja a németeket. A bátyját, aki francia tiszt volt, a németek megöltek. Pierre ezért bosszút esküdött. Még a háború kitörése előtt jelentkezett az idegenlégióba és Vietnamban, Saigonban szolgált. Az utolsó légiós éveit a Szaharában szolgálta le, ahol SS foglyokat őrzött. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megbosszulja a bátyja halálát. Módszeresen kínozta a rábízott foglyokat. Az SS-ek a genfi egyezményre hivatkozva tiltakoztak a bánásmód ellen és követelték, hogy vigye őket a táborparancsnok elé. Pierre felsorakoztatta a tiltakozókat, kikísérte őket a sivatagba és ott szitává lőtte a hőbörgő SS-eket. Erre lefokozták és leszerelték a légióból.

Március 21.-én, estefelé futva kiabáltak folyosóparancsnokaink, hogy gyülekezzünk az udvaron. Mindenki szaladt, éreztük, valami fontos eseményt akarnak bejelenteni, ha ilyenkor hívnak bennünket. Hamarosan megérkezett a colonel, a tábor ezredesi rangú parancsnoka a segéd-tisztjével, aki bejelentette: a francia és a magyar kormány közti tárgyalások értelmében a hadifogoly státuszunk a mai nappal megszűnt, és néhány napon belül megkezdődhet hazaszállításunk. A colonel szavait hatalmas üdvrivalgás követte. Mindenki éljenezve, borult egymás nyakába. - Végre, vége! Hamarosan mehetünk haza. Egész éjjel nem tudtunk aludni. Eddig is türelmetlenek voltunk, de most ha lehet ez még inkább fokozódott. Másnap mindenki mosott, vasalt, csomagolt, készülődött…
Soha nem felejtem el amikor több nap után végre magyar földön, Kaposváron egy ifjú hadnagy elé kellett állnom. Leellenőrizte Strasbourgban bediktált adataimat. Végül feltette a kérdést?
- Miért ment ki nyugatra?
Erre mit feleljek? Tudhatta ő is, hogyan vitték ki 1944. végén a magyar fiatalokat Németországba. Felvillant előttem az a pillanat, amikor a hegyeshalmi határállomáson, rám szegezte géppisztolyát egy táboricsendőr és odalökdösött egy raktárépület falához. Ott álltam sapka, köpeny, derékszíj nélkül. Kezeimet a magasba tartottam, és féltem, hogy szitává lő. Lemaradtam a szerelvényemről. Minden holmim ott maradt. Aztán jött egy vonat, amelyik Bruckba tartott. A csendőr rám parancsolt, hogy ugorjak fel a mozgó vonatra. Így kerültem ki Németországba, 44 karácsony másnapján reggel, minden igazolvány, útlevél és egyéb nélkül.

Hosszú szenvedéseim után is Széchenyivel együtt vallom: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak! Megtanultam nagyon szeretni azt a földet, ahol az életet, az első csókot, az első jó szót, és az első falat kenyeret kaphattam.”

Nemsokára Budapestre érkezett, amivel több mint egy éves nyugati hadifogságának kálváriája ért véget. De nem sokáig volt nyugalma, mert hamarosan a magyar kommunisták rémtetteivel folytatódott vesszőfutása. Két évvel később, 1948. június 9.-én Hollai Ferencet a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének (KIOE) titkárát letartóztatta az ÁVH. Egy teljes esztendőt töltött el a Dél-Budai internálótáborban és Kistarcsán. Évekig volt rendőri felügyelet alatt és volt olyan éjszakai házkutatásban is része, amikor a gyermekeit is kiszedték éjjel az ágyból, darabokra szedték a bútorait, sőt a pincében is átlapátolták a többmázsányi fűtőanyagot. De ez már egy másik történet…