A második világháborút követően, egészen 1990-ig, a szocialista országokban – így hazánkban is – tilos volt a szovjet hadifogságról, a „malenkij robotról”, a gulágról beszélni, hiszen ez sértette volna a „megbonthatatlan” szovjet-magyar barátságot. A közel egymillió magyar fogolytáborokba kerülésének körülményeiről, a fogva tartottak életéről, küzdelmeiről, veszteségeiről hazánkban évtizedekig nem készült tájékoztató. Hosszú ideig kizárólag a német koncentrációs táborok szörnyűségei kaptak csak nyilvánosságot.

A szóbeszédben, a köztudatban a nyugati hadifogság a szibériai gulágokhoz képest maga volt a „kánaán”. Festőművész édesapám is a háború végén amerikai hadifogságba került, és emlékezetem szerint csak jókat mesélt az amerikai tisztekről, akik - miután kiderült apám rajztehetsége - rengeteg portrét készíttettek magukról, melyeket válogatott „csemegékkel” (csokoládé, rágógumi, cigaretta) honoráltak. Így a háború végi éhezés és borzalmak után az amerikai fogságban apámnak „arany” élete volt.

A háború befejező részében a magyar honvédség nyugaton harcoló alakulatai igyekeztek - a szovjet hadifogság elkerülése érdekében – inkább a szövetséges haderők fogságába kerülni. Franciaország - mivel kevés hadifoglyot ejtett - a szövetségesekhez fordult, és kétmillió hadifoglyot kért az ország újjáépítéséhez, melyből egymilliót meg is kapott, de olyan borzalmasan bántak a fennhatóságuk alá került hadifoglyokkal, hogy néhány hónap leforgása alatt minden hetedik meghalt. Pedig a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó 1929-es genfi konvenció értelmében tilos volt bármilyen formában a hadifoglyok életének és egészségének veszélyeztetése, megfélemlítése vagy velük szembeni megtorló intézkedések. A fogságban tartó államot terhelte a hadifoglyok szállítása, emberhez méltó elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, kapcsolattartásuk biztosítása a külvilággal, valamint az ellenségeskedések befejeződését követően hazaszállításuk.

A 2. világháború idején, illetve utána Európában mintegy nyolcezer hadifogolytábort hoztak létre, amelyek közül alig néhány teljesítette a genfi egyezményben foglaltakat. Az egymillió, francia hadifogságba került fogolyból ötvenezer volt a magyar. A francia hadifogolytáborokba több mint hat hónapon keresztül nem engedték be a vöröskereszt képviselőit. Sok helyen, amíg a foglyok nem írták alá a francia idegenlégióhoz való csatlakozást, egyszerűen nem kaptak enni, tehát választhattak éhenhalás és az idegenlégió között.

Pedig szinte általános az a vélemény, hogy a 2. világháború végén a „nyugati” hadifogság egyfajta „szanatórium” volt a szovjet fogsághoz képest, mert a nyugati fogolytáborokban viszonylag emberséges állapotok uralkodtak. Nem így volt azonban azokban a fogolytáborokban, amelyeket az amerikaiak a Rajnán túl állítottak fel, majd a Potzdami megállapodás előírásainak megfelelően (amikor a szövetségesek Németországot négy megszállási övezetre osztották fel) később francia kézre adtak. Az itt élők sorsa, ettől kezdve, egyik napról a másikra, gyökeresen megváltozott. A rendkívül silány élelmiszer ellátás, a gyenge táplálkozás, a sok koplalás következtében, ezrek haltak éhen, illetve menekültek be az éhhalál elől, önként a francia idegenlégió kiképző táboraiba, majd kerültek Vietnámba, ahonnan soha többé nem tértek vissza. A legkegyetlenebb, a legvéresebb harcok színhelyén, Dien Bien Phu-nál ezrével pusztultak el magyar idegenlégiósok, francia érdekekért.

A francia hadifogolytáborokban uralkodó borzalmas körülmények a magyarok számára azért is felháborító volt, mert köztudott volt az a tény, hogy a világháború során a németországi fogolytáborokból számos francia fogoly szökött át hozzánk, magyar területre. Ezek az emberek itt Magyarországon, az érkezésüket követően, nem csak emberséges bánásmódban részesültek, de civil internáltakként kezelték őket (hiszen mi a franciákkal a háború alatt nem voltunk hadiállapotban). A németek hiába követelték vissza tőlünk az ide menekülteket, nem adtuk ki őket. Balatoni villákban kaptak szállást, jó táplálékot, tiszta ruházatot és zsebpénzt, a háború végén pedig azonnal hazatérhettek. A francia kormányzatnak azonban esze ágában sem volt viszonozni mindazt a jót, amiben mi az ő katonáikat részesítettük. Vérlázító, hogy annak a francia népnek a fiai bántak olyan kegyetlenül a magyar hadifoglyokkal, amelynek idemenekült katonáit a 2. világháború alatt a magyar kormány olyan szívélyesen befogadta, elszállásolta és ellátta.

Álljon itt emlékül egy a 2. világháború végén „nyugati” hadifogságba esett magyar katona, nagybátyám közeli barátja, Hollai Ferenc (a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének titkára) megrázó memoárjának néhány megdöbbentő részlete az amerikai és francia szögesdrótok mögül:

„A kassai 2. gépkocsizó tüzérosztály 1944. szeptemberében bevonult újoncai között meneteltem, valami különös érzéssel, hiszen a sorsunkban döntő változást vártunk az elkövetkező órákban. Egy Muldenstein nevű falunál szokatlan látvány tárult a szemünk elé: minden ház homlokzatán hatalmas, fehér zászlót lengetett a szél. Ami lepedő csak akadt a faluban, abból mind zászló készült a háború utolsó perceiben. Ez a fehér zászlóerdő, a megadás, a háborús szenvedések mélypontját elért lakosság egységes akaratát volt hivatott kifejezni.

A mélázásból hirtelen vad üvöltés riasztott fel bennünket: Lehotzky főhadnagy ordítozása. Sorakoztatni akart bennünket, mutatva a két amerikai, néger katonának, hogy ő még mindig vezénylő parancsnokunknak tartja magát, készen arra, hogy ezt a beosztását, tovább gyakorolja. Éppen olyan gúnyos, kegyetlen és fölényes volt a hangja, akárcsak az elmúlt, közel öthónapos kiképzésünk alatt, amikor mindent elkövetett, hogy megfosszon bennünket emberi érzéseinktől. Vakon engedelmeskedő, alázatos páriákat akart faragni belőlünk, és a fegyelmezés leggyalázatosabb eszközeitől sem riadt vissza, csakhogy kiélhesse szadista hajlamait. Most is sorakozót parancsolt, és csak úgy dőlt belőle a trágár szavak áradata, miközben „azt a büdös sorvégét” szidalmazta. A két amerikai néger MP sisakos katona szájtátva nézte a számára szokatlan jelenséget, a kakasként pattogó, vörösképű paprikajancsit. „Görbeszög” elemében volt, harciasan bizonygatta, hogy neki még itt is engedelmeskednünk kell. Kénytelen kelletlen mocorogtunk, senkinek sem tetszett ez a váratlan fordulat. Mindenki arra gondolt, ismét csöbörből vödörbe kerülünk, és a nyúzásunk tovább folytatódik, - amikor az egyik amerikai csendben odament a tiszt mögé és a hatalmas mancsával rápaskolt a tiszt vállára. Görbeszög meglepődve megfordult. Kíváncsian leste, vajon ki az a szentségtörő, aki az ő megalázására vetemedett? Az amerikai nem szólt semmit, csupán a karjával intett: - Mars hátra, a sor végére! – jelezte a mozdulata.

Görbeszög elsápadt. Megroppant a válla és szinte egy fejjel alacsonyabb lett. Ezt a szégyent! - Egy néger, egy senki, lekezeli őt, sőt parancsot ad, hogy ő is álljon csak oda, arra a „büdös sor végére”. Lila lett a feje egy pillanat alatt, és meghunyászkodva, mint egy kutya, úgy sompolygott el mellettünk. Az üteg legénysége felszabadult, harsány röhögéssel kísérte a lépteit. Végre! Most megkapta a magáét! Erre vártunk hónapok óta, mert látni akartuk, hogyan foszlik szerte fölényes nagyképűsége, és nyeri el jól megérdemelt megszégyenítését, ez a szolgalelkű, jellemtelen szadista emberhajcsár.

Majd alapos személyi motozás kezdődött, de az amerikaiak szemmel láthatóan tiszteletben tartották a személyes tulajdont, mert sem az ékszereket, sem órát nem vettek el senkitől sem (nem úgy mint később francia őreink, akik szabályosan kiraboltak bennünket).

Teherautókra kellett felszállnunk, de a csomagjainkat nem engedték magunkkal vinni, egy csomóba kellett lerakni. Az egyik amerikai katona egy kanna benzinnel locsolta le a nagy rakást, majd egy szál gyufa lobbantotta lángra a halomnyi holmit. A lángok a magasba csaptak, és sisteregve okádták a füstöt az égre. A levegőt betöltötte összes élelmünk, és az égő kétszersült édeskés illata. Konzervdobozaink a tűzben felforrósodva, szertegurultak, és nagy pukkanások közepette felrepedtek. Az égő zsíros konzervhúsnak már egyenesen kellemetlen volt a szaga mely keveredett lángoló gyapjútakaróink és egyéb ruhaneműnk szagával. Dermedten figyeltük, hogy pusztul el mindenünk, amire különben, oly nagy szükségünk lett volna, - de nem tehettünk semmit, szótlanul néztük a tűzben elenyésző értékeinket.”

Aztán egy németországi Helfta nevű falucskában kezdődik számukra a pokol: egy kőbánya aljában hirtelen szögesdrótkerítést húznak ki köréjük, és az amerikaiak villámgyorsan koncentrálnak ide több ezer hadifoglyot, akik a következő napokban is folyamatosan érkeznek. Az állandó áprilisi esőben bokáig tocsognak a sárban, és csak az éjjeli fagyban a kőkemény földön tudnak csak végre lefeküdni és egymást melegítve valami keveset aludni. Csak másnap kap mindenki egy a német Wermachttól zsákmányolt konzervszállítmányból, amelyben marhagulyás van:

„Azt ettük, csak úgy hidegen, kenyér nélkül. Ráadásul még kanalunk sem volt, hiszen mindenünket ott kellett hagynunk, amikor az előző napon felégették a csomagjainkat. Így pusztakézzel kotorásztuk ki a húsdarabokat a hideg, kocsonyás léből. De volt, akinek nem volt szerencséje, mert sertészsír volt a konzervdobozban. Mivel kínzó éhség gyötört mindenkit, kénytelenek voltak a zsírt megenni. Minden kenyér nélkül. Rengetegen kaptak hasmenést a konzervtől, különösen azok, akiknek csak zsír jutott. Ezek a szerencsétlenek naphosszat lázasan gubbasztottak a latrina gödröknél, mely igen primitív volt: a hosszúkás gödör két végére leszúrtak egy-egy X alakú gerenda keresztet, ezeken fektettek végig egy hosszú gerendát. Erre a gerendára ültek fel az emberek. Úgy sorakoztak ott, mint a vándorútra készülő fecskék. Mezítelen fenekük ott fehérlett, miközben az egyre ingerlő hasmenés miatt órákig ott gunnyasztottak, fagyoskodva. Aki végleg kimerült, és nem bírta tovább, az lefordult a gerendáról és belezuhant a gödörbe, ahol pillanatok alatt elnyelte a híg trágya. Olcsó volt a hadifogoly élet. Nem voltunk nyilvántartásba se véve. A halottakat másnap kivitték a táborból, és a közelben tömegsírba temették. Később inni is kaptunk egy előzőleg trágyalét szállító lajtos-kocsiból. A bűzös lét a számhoz emelve először nem tudtam leküzdeni undoromat, de a kínzó szomjúság erősebb volt.

Az eső továbbra is szakadatlan zuhogott, a sár bokán felül ért és aludni csak jóval éjfél után tudtunk, amikorra a levegő lehűlt, és a talaj kőkeménnyé fagyott. Éjszakánként állandóan a betegek ugatásszerű köhögése hallatszott. Folyamatosan vacogtunk, hiszen a ruházatunk csurom vizes volt, az élelem kevés, a mocskos víz pedig éppen csak ivásra elegendő. Éjszakánként csonttá fagyott rajtunk a ruházat. Az őrület szélén vergődtünk. Ki is merte volna gondolni, hogy a művelt nyugat, a kétezer esztendős keresztény kultúra is képes ilyen állapotokat teremteni. Persze nem mindenki volt olyan nyomorúságos állapotban, mint mi, mert sokan hoztak magukkal sátorlapot. A sátrak tetejére hamarosan kis zászlók kerültek és a színes zászlóerdő elárulta, hogy vannak közöttünk, akik hollandnak, belgának, dánnak, esetlek elzászi franciának, - vagy a magyarok közül néhányan - románnak, szlováknak, esetleg szerbnek vallották magukat, remélve, hogy a győztesek oldalán álló nép fiaként, esetleg hamarabb szabadulhatnak ebből a pokolból. Csigalassúsággal teltek a napok. Türelmetlenségünk egyre fokozódott, és a helyzetünk, a naponta egyre érkező ezernyi új hadifogollyal egyre rosszabbodott. Tehergépkocsik ezrei ömlesztették napokon át az utánpótlást. Megindult a suttogás, a tábori hírek, hogy - nem ért véget a háború, - a szövetségesek most közös erővel nekimennek a szovjet hadseregnek. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy napokon belül felfegyvereznek bennünket, s most majd a nyugati hadseregek oldalán ismét kikerülünk a frontra.

Feri barátom egy napon rábukkant a tüzérosztályunk tisztjeire, akik mindenkitől szigorúan elkülönültek. Ferit azonnal kiutasították maguk közül és megtiltották neki, hogy bemenjen közéjük. A tisztek így próbáltak valamiféle előnyöket biztosítani a maguk számára. Ez az önző, megkülönböztető magatartásuk visszataszító volt. Ők, korábban folyton a hazaszeretetről beszéltek, amelyet majd velünk, a legénységgel karöltve akarnak szolgálni. De az első adott pillanatban valamennyien kereket oldottak. Elsőként szerettek volna átszaladni az amerikaiakhoz és a fogságba esés előtti éjszakán, be is jelentették, hogy bennünket cserbenhagyva megpróbálnak átkelni a Mulde folyón. Visszagondolva a kiképzés alatt tanúsított magatartásukra, nem is értem, miért vártunk erkölcsös, becsületes magatartást éppen azoktól, akiknek összes tevékenysége csupán abban merült ki, hogyan lehet bennünket a legkegyetlenebb módszerekkel megalázni, vakon engedelmeskedő ágyútöltelékké változtatni.

Már a fogság első napjaiban őrzőink magas géppuskafészkeket építettek ki, és hatalmas légvédelmi fényszórókkal vettek körül bennünket. A sötétedés beálltától ezek folyamatosan pásztázták a sok ezernyi, földön fekvő hadifoglyot. Aki a kerítés, a drótspirál felé közelített, arra azonnal tüzet nyitottak. Az állandóan vakító fény és a lövöldözések éjszaka halálos félelemmel töltöttek el bennünket.

Eszembe jutott a gyermekkori latin órákon tanult, régi római mondás: Vae victis ! - Jaj, a legyőzötteknek !

Egy idő után újabb borzalom: valamennyien irtózatosan vakaródzni kezdtünk - testünket a tetvek ezrei lepték el. Nem győztük ölni őket. Nappal, a lassan melegedő időben valamennyien alsónadrágra vetkőztünk és az egykor fehér vászon alsóneműnk most percek alatt véressé, mocskossá vált. Csak úgy hemzsegtek rajtunk az élősködők és rejtély volt előttünk, hogy egyik óráról a másikra hogyan szaporodhattak el ennyire. Az őrjítő viszketegség miatt csupa seb lett a testünk és tehetetlenül vergődtünk a vérszívók miatt, melyek állandóan megújult támadásba fogtak.

Az egyik német hadifogoly megelégelve az embertelen körülményeket, megpróbált megszökni. Belefeküdt annak a kis erecskének a medrébe mely a szögesdrót alatt folyt ki a táborból és óvatos mozdulatokkal lassan előre kúszott. Arra számított, hogy a vízbe merülve majd el tud mászni a kerítés alatt. Rosszul gondolta. A köpenye beleakadt a szögesdrótba, és minden kis mozdulatra zörgött fölötte az egész szögesdrót-spirál. Az őr felfigyelt a zajra, és automata fegyverével egy sorozatot lőtt feléje. A lövés talált. Reggel megdöbbenve néztük a véres-fagyos havon fekvő hullát, megdermedt, lila arcra előreborulva a sekély vízben.

Tíz nap után, május elején átszállítottak bennünket Bibelheimbe, ahol már egy kicsivel jobbak voltak a körülmények. Először is fehér DDT porral tetvetlenítettek bennünket és WC-papírt is kaptunk, de az első napokban nem volt semmilyen szervezett élelem ellátás. Mindössze néhány szem krumplit kaptunk. Meg kellett volna főznünk, de nem volt miben, nem volt mivel. Ezért összegyűjtöttem minden száraz gazt, füvet, gallyacskát, de néhány nap alatt elfogyott minden égetnivaló.

Itt üzemanyag szállító, benzines tankautókkal hozták az innivalót. Ám akárhogyan is kiöblítették ezeket, a benzin átható szörnyű bűzét nem tudták kimosni belőle. Mindig erőszakot kellett venni magamon, ha akárcsak egy kortyot is le akartam nyelni belőle.

Fokozódó fizikai leromlásunk az elviselhetetlen „elszállásolási körülmények” miatt, fokozták a fertőzés veszélyét is. Az amerikaiak elrendelték az egész tábor tífusz elleni védőoltását. A háromezer magyar a délelőtti tűző napon órákig állt, hosszú sorban, oltásra várva. Amikor odaálltam az amerikai orvos elé, láttam, hogy ledöbben, és hosszú ideig azt kereste, hol is szúrhatná meg ezt a mozgó csontvázat? Végül a mellembe, a bordáim közé nyomta a tűt.
Aztán már kaptunk többféle tartós élelmiszert, de mindent egyszerre, reggel osztottak ki, és nem volt mibe. Később sikerült szereznem két dobozt és egy vászonzacskót. Még át sem vettem az egész napra kiosztott ételt, pillanatok alatt elfogyasztottam. Aztán még nagyobb lett az éhségérzetem, mint korábban volt.

Lassan itt is úrrá lett az unalom, a lehangoltság, az elkeseredés és kilátástalanság. A szabadulást vártuk, de az sehogyan sem közeledett. Az elégtelen táplálkozás, az embertelen körülmények alaposan próbára tettek bennünket. Egyre többen haltak meg. A karám bejáratánál az amerikaiak egy nagy sátort állítottak fel, abba gyűjtötték a napközben meghaltakat. A hullák ott feküdtek a sátorban, mi meg a szabad ég alatt. Bennünket nem szégyelltek, de a szerteheverő hullák látványától óvakodtak. Kora reggel jött a hullaszállító brigád. A sátrat kiürítették, a halottakat földobálták a platóra és elrobogtak. Ki tudja, hol földelték el a sok száz éhen halt szerencsétlent, akiket korábban soha, senki nem vett nyilvántartásba.

A fogolytábor közben csak nőtt, gyarapodott. A németek éneke messzire elhangzott. Meg kell mondanom, ők sokkal kényelmesebb elhelyezést kaptak, mint mi. Számos karám tele volt sátraikkal, és nekik volt főzési lehetőségük is. Nem egy német még a kutyáját is megtarthatta és láttam olyan hét-nyolc esztendős kisfiút, aki ott lakott, apjával együtt a fogolytáborban. A főúton végigmenve láthattam a különbséget, ahogyan velük bántak.

Egy napon kenyeret osztottak. De boldogan ettük! Pedig csupán talán egy húszdekányi kis falat volt az egész. A kenyeret valószínűleg rizslisztből süthették, mert túlságosan is fehér volt, s azután, egy-két óra alatt kőkeményre száradt.

Június elején a közeli, egykori német laktanyából, nagyméretű főzőedényeket hoztak. Ezzel megszűnt a naponkénti, órákig tartó sorállás. Ettől kezdve háromszor kaptunk valami meleg ételt. Reggel feketekávé, délben valami sűrűbb leves, este a tejporból és a szárított gyümölcsökből készült pudingféle volt a vacsora. A meleg étel sokat segített még a kedély-állapotunkon is.

Egyik reggel felsorakoztattak bennünket a szokott kétszázas csoportokba és megindult a menet lefelé a széles főúton. Géppuskákkal felszerelt jeepek kerültek elő és két oldalról kísértek bennünket. Csak mi gyalogoltunk, mert az amerikaiak valamennyien gépkocsival kísérték a menetet. Alig haladtunk néhány lépésre a főkaputól, amikor az országutat szegélyező domboldalban egy csapat amerikai katonát pillantottunk meg. Szinte kivétel nélkül akkor gyújtottak cigarettára, de fura mód csaknem mindegyiküknek az egyik keze a háta mögé volt rejtve. Mikor a menet elérte a csoportjukat, csak úgy záporoztak felénk a hirtelen odavetett égő cigaretták. Azért arra nagyon ügyeltek, hogy a cigarettáik ne érjenek el bennünket, úgy potyogjanak le az árok szélére, hogy akik meg akarták őket kaparintani, azoknak ki kellett lépniük a sorból. A sok dohányos egymást megelőzve rohant, vágtatott, hogy legalább egy csikkhez juthasson. A régen várt hiánycikk utáni vágyakozás, kiölte belőlük a legcsekélyebb elővigyázatosságot is. Az amerikaiak csak erre vártak. Most már láthattuk, mit is rejtett a hátradugott kezük. Nagy kődarabok voltak náluk és a cigaretta után, most azokat dobálták felénk. Csak úgy záporoztak az ökölnyi nagy kődarabok, és a dohányra éhesek jajgatva, véresen rohantak vissza a sorba. Az amerikaiak harsányan hahotáztak. Roppant élvezték a csínyt. Igen szellemesnek tartották, a módot, ahogyan megkínoztak bennünket. Igen, ez is a „vae victis", a „jaj a legyőzötteknek” szellemében történt, és jól mutatta azt a primitív szellemiséget, azt az otromba gonoszságot, amivel velünk szemben a „művelt nyugatiak" viselkedtek, ahogyan rólunk vélekedtek. Hiszen igen nagy volt a különbség közöttünk. Mi akkor már jó másfél hónapja abban az egyetlen ruhánkban voltunk éjjel-nappal, amelyben fogságba estünk. Nem volt fehérneműnk, nem volt rendes fekhelyünk, nem volt pihenésünk és főleg nem volt tisztességes és elegendő táplálékunk. Gyűrött, ápolatlan, szánalmas, nyomorult csapat látszatát keltettük, s bizonyára jó alanyai lehettünk a győztesek fotósainak, akik játszva válogathattak a teljesen lerongyolódott, elcsigázott alakok között. Bőven készíthettek felvételeket a csontváz-sovány, teljesen leépült emberi roncsokról, a hadifoglyaikról, hogy aztán elrettentésül megjelentethessék a hazai lapjaikban, anélkül, hogy aláírták volna: „mi tettük ilyen állatokká ezeket a szerencsétlen embereket!"

Az incidenst követően a menet továbbgyalogolt. Balról egy amerikai katonai tábor tűnt elénk. A kényelmes, nagyméretű, sok száz sátort reggel éppen szellőztették. Jól láthattuk, hogy a sátrakban szép, tiszta deszka padlózat, fehér vaságyak voltak. Az ágyakban tiszta ágynemű, a katonákon égszínkék, selyem hálóruha. A konyha közelében kényelmes, nagy asztalok mellett folyt a reggelizés. Le voltunk döbbenve. Régen láttunk ilyesmit. És ezek az emberek milyen állati körülmények között tartják fogva a legyőzötteket.

Az amerikai katonák asztalán nyolc-tíz nagyméretű alumínium ételtartó sorakozott. Illatos sertés és csirkesült párolgott előttük és válogathattak a szalámik, sajtok tömegében. Legtöbbjük csak unottan beletúrt az ételbe és néhány falat után már öntötték is ki a szemetes gödörbe. Nekünk meg az éhségtől majd kiugrott a szemünk. Hiszen aznap még semmi ételt nem kaptunk. Mi itt koplaltunk, ők ott dúskáltak és méla undorral pislogtak felénk. Egynek sem jutott eszébe, hogy a kidobásra szánt ételt nekünk adja. Miért is tették volna? Ez a sok derék harcos jórészt a kétezer éves tanításon, a biblián nevelkedett. Ott pedig az erények között a legnagyobb éppen a felebaráti szeretet. Ők bennünk soha nem a kiszolgáltatott, szerencsétlen embert, a sorsüldőzte páriát, hanem a gyűlölt, gyilkost, a mindenre elszánt ellenséget látták. Vajon miért gyanakodtak, tételezték fel rólunk a legrosszabbat? Nyilván valaki így mutatott be nekik és ők ezt el is hitték.

Anyai nagyapám jutott eszembe, a Veszprém-megyei nyomorult napszámos, aki a század elején kitántorgott Amerikába. Ott dolgozott keményen egy szénbányában, abban a reményben, hogy összekapar néhány dollárt, és megalapozza családja jövőjét. Az álom nem sikerült. Gyomorvérzést kapott, meg kellett operálni. Nem várta ki a teljes gyógyulást, idő előtt leszállt a tárnába és a megerőltetett munkában, a sebe felszakadt és elvérzett. Ha életben marad és, mint később tervezte, édesanyámat is kivitte volna Amerikába, akkor most én is itt lennék, a győztesek seregében? Én is így viselkednék, mint ők? Ki a vétkes, ki az oka ennek a közönynek, a nagyfokú elembertelenedésnek? Sajnos a kegyetlen tény az, hogy itt vagyok a legyőzöttek között és szenvedek, mert ezeknek, a másoknak, a másik oldal jutott osztályrészül.

Hamarosan híre járt, hogy megkötötték a Potzdami Szerződést, amely a megszállt Németországot négy övezetre osztotta fel. A tábor, ahol bennünket őriztek, ekkor került a franciák kezére. Egy-két napon belül eltűnt az amerikai őrség. A helyüket elfoglalták a franciák, és ettől a naptól kezdve megszűnt az ételosztás…”