A „Romeo és Julia” előadásáról beszámolva első szavunk Kosztolányi Dezsőt, míg Shakespeare-fordításának mágikus szikrázása kápráztatja szellemüket, Vörösmarty szavát idézték emlékezetünkbe: „Shakespeare jó fordítása a leggazdagabb népliteratúrának is felér legalább a felével.” A shakespearei szenvedély extázisát, a shakespearei kedély külföldi játszadozását, a shakespearei szellem vakító villanásait szépséges anyanyelvükön új életre bűvöli e olimposzi gyémántkoszorús, ez a halhatatlan nyelvművész.
Multját köszönti a színház, mikor Shakespearet játszik ez estén, de a szerelmi föllángolás igéző hőskölteményét, melynek versei átmuzsikálnak a múlt évszázadokon, a legelemibb emberi szenvedély a legszebb költői megjelenítését nem tudja annyi varázzsal elénk idézni, ahogyan várnók.
Kivételes színészek szükségesek ahhoz, hogy a „Romeo és Julia” méltóan szólaljon meg és éppen ezért nem is tehetjük felelőssé Bárdos Artúrt, ha az előadás művészi értéke nincsen arányban a jószándékkal. Túlságosan alkalmazkodott a szükreszabott tehetség-lehetőségekhez és lefelé hangolja az előadást. Az első felvonás bággyadozó és szürke. A minden gátakon rárontó szenvedély elsöprő sodrát nem éreztük, a láz nem gyúlt ki a színpad arcán.
A vers zenéjét alig hallottuk, holott a vers, különösen az ilyen vers – mindig vers marad. A második felvonásban végre felszabadult a gátlások verébszürke páncélja alól Kállai Ferenc tehetsége, kigyulladnak a rejtélyes fények, egész viharzásával tombolt az extázis. Fényes Alicenak is akadt egy-egy finoman felidézett színpadi pillanata, de az ő egyénisége nem oly gazdag és nem oly érdekes vagy színpompás, hogy a bűbájának s az emésztő érzékiségnek meggyőző shakespeares ábrázolásaival ajándékozzon meg bennünket!
Dénes György, ez a kitűnő színész, egészen félreérti Mercutio szerepét. Kedves, mulatságos, elmés és – groteszk! Éppen az a baj, hogy – groteszk… Mercutio, a könnyed, kesernyés, kiábrándult, fölényes, fanyar, finom szellemű Mercutio – Shakespeare maga… Nem bohóc, hanem bölcs, nem torzkép, hanem egy költő önarcképe. Szabó István nemes Lőrinc barátja – mily szépen beszéli anyanyelvünket ez a színész! – az együttes egyik legjobb színfoltja. Harsányi Rezső emberi, vérbő Capuletje és Iványi Irén locska, gyermekes vén dajkája szép alakítás.