Miről panaszkodik az alvilág emberei?
1946 újév eséje. Ülünk a legsötétebb Angyalföld legelhagyatottabb részén egy tipikus alvilági lebújban. A helyiség rosszul világított, a sarokban elnyúlt verkli szól. Asztalunknál egy kicsike, őszhajó emberke ül. Foglalkozása nincs, abból él, hogy – mások zsebébe nyúl. Na, azért nem feketéző, hanem egyszerű zsebtolvaj. Valamikor egész Európában ismerték. Most visszavonult és itt él. Az alvilágban Pitinek hívják kis termete miatt.
Ideges az alvilág
Lassan megjön Piti kedve és mesélni kezd.
- Nézze, milyen idegesek a fiúk – kezdi. – Félnek. Semmi sem sikerül nekik. Mióta Márfit és Lazarevitset a hekusok elfogták, valami különös idegesség vett erőt rajtuk. Például nézze meg azt a fiatal fiút – mutat rá egy 20-22 éves, elég jól öltözött fiatalemberre. – Legalább nyolc-tíz esetben „könnyítette meg a palikat az utcán” és most alig mer innen kimozdulni. Nemrégiben azzal kérkedett, hogy nincs a világnak az a detektíve, aki őt el tudná fogni. És most összerezzen, valahányszor az ajtó nyilik.
Míg „Piti” beszél, alaposan körülnézünk. A helységben tizen-tizenketten tartózkodnak. Legnagyobbrészt fiatalok. Feltűnő, hogy mennyi pálinkát és rumot fogyasztanak. Alig beszélnek egymással csak isznak és némán nézik az asztalt.
- Régi haverok – világosít fel a vén zsebtolvaj. – Többet voltak börtönben, mint szabadon. Az egyik emberölésért, a másik kettő „Mackó”-nyitogatásért, vagyis kasszafúrásért volt büntetve. De Istenem – sóhajt fel - hol vannak azok a régi szép idők, mikor még az emberek a pénzüket kasszában tartották...
Pitinek két barátja érkezik. Leülnek az asztalunkhoz és az egyikőjük, aki éppen olyan bekötött félszemével, mintha egy francia detektívfilmből lépett volna ki, két féldecit rendel. Be sem mutatkoznak. Errefelé az embereket nem érdekli a másik neve.... Csak mikor Piti megnyugtatja őket, hogy én is szakmabeli vagyok, oldódik meg a nyelvük és kezdenek panaszkodni.
Nagyon megváltoztak a nők...
Az egyik többször büntetett házasságszédelgő, a másik meg sikkasztó. Csak úgy dől belőlük a panasz.
- Nem tudok semmit sem csinálni – kezdi – a házasságszédelgő, Török úr. – Nem tudom megérteni, mi történt a nőkkel. A legbutább sem olyan „pali”, hogy pénzt adjon. Ékszerről, meg ruhaneműről egyenesen hallani sem akarnak. Nagyon megváltoztak..
Nekünk sem fenékig tejfel, - folytatja a panaszkodást a sikkasztó. - Az emberek bizalmatlanok. Olyan összeget, amit már érdemes „elsikkasztani”, nem adnak a kezembe.
Most Piti kezd sopánkodni az egyik orgazdára. Erre a két „szerencselovag” valóságos dürohamot kap.
- Azok az átkozott orgazdák – ordítja Török úr - , eddig belőlünk éltek, de most mind feketézik és adja a tisztességes kereskedőt.
A nagy kiabálásra a vendéglős is odasiet.
- Mindennek a „vetkőztetők” és a „késesek” az okai. Ezek hozták ránk a hekusokat, jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Razzia!
Mély csend lett a kocsmában. Valahonnan messziről rohanó léptek dobogása hallatszik, majd az ajtót hirtelen feltépte valaki és torkaszakadtából beordítja: Itt a razzia!
Ha bomba vágott volna a kocsmába, nem lett volna ekkora riadalom. Székeken és asztalokon át ugráltak a hátsókijárat felé. Elkéstek. A bűnügyi osztály emberei úgy körülállták a kocsmát, hogy egy egér sem menekülhetett volna el.
Félóráig is eltartott, míg mindenkit igazoltattak. Az igazoltatás után fizetni akartunk. Összevissza kerestünk a pénztárcánkat, de nem találtuk. Ekkor oda lépett egy ismerős rendőrtiszt. „Mit keres”? – kérdezte. „A pénztárcámat.” „Ezt?” – mondta és legnagyobb megdöbbenésünkre felmutatja a tárcát. „Ugyanis ezt az egyetlen holmit találtuk Pitinél....”
Ejnye, Piti, hát még sem mentél nyugdíjba?
A rendőröktől körülvett „fiúkkal” megindultunk a főkapitányság felé...
Ifj. Lázár Miklós.