Német kérdés helyett – magyar kérdés

Budapest, május
Ujságcikkekben, politikai beszédekben emberek egymás közötti beszélgetéseiben a felszabadulás óta minduntalan megvillan a kérdés: mi lesz a magyarországi németséggel? A gyűlölet - és ismerjük el: jogos gyűlölet –, az ádáz bosszúvágy hangjaitól a hidegen, tárgyilagosan gondolkodó politikus megfontoltságáig és a közgazdasági szakértő száraz számoszlopaiig minden húrt megütött a magyarságban ez a  sebeinket még ma is fájón érintő ujj. Most, hogy pártközi értekezlet döntött erről a kérdésről, a demokratikus pártok egységes állásfoglalása mutatott pontos utat a megoldásra, először is állapítsuk meg: éppen ideje volt! Önmagunknak és az egész villágnak tartozunk már ezzel a felelettel és a további halogatás magunk felett mondott ítélettel is felért volna.

A vágy, amely mindannyiunkban ösztönösen meglobbant az első pillanatban, ez az egy kívánság volt: kitelepíteni! Ez az egy szó fejezte ki a mindannyiunk öklében régóta bujkáló visszaütésnek ösztönös vágyát, bosszúvágyat a múltért, a széttört életekért, a rombaomlott házakért, a majdnem pusztulás szélére jutott országért.

S most mégis őszinte örömmel látjuk, hogy a demokrácia nem ennek az ösztönös vágynak engedelmeskedik, hanem – mint ahogy feladata is – az ösztönöket alárendeli a közösség és a humánum parancsainak. A pártok értekezlete kimondta, hogy nem lesz kollektív felelősségrevonás. Nem követhetünk általánosító, fasiszta metódusokat; módot és lehetőséget kell adnunk az ártatlanoknak, hogy ne bűnhődjenek azért, mert egyik vagy másik nyelvet vallják anyanyelvüknek. Éppen úgy módot kell erre adni, mint ahogy módot kellett találni arra, hogy a bűnösök teljesértékű bűnhődéssel szenvedjenek bűneikért.

Helyes és emberséges a kollektív felelősség gondolatának elvetése. Miért sújtson például kollektív felelősség egy Klein Antalt, aki német származása ellenére is a német birodalmi vágyaknak parlamentben és a parlamenten kívüli egyik legnagyobb ellensége volt? Miért büntessük a magyar gondolatok mellett derekan kiálló, magatartásukat sokszor súlyosan megszenvedett, kipróbáltan jó magyarérzelmű és jó magyar gondolkodású, német anyanyelvű magyar állampolgárokat megkótyagosodott társai bűnei miatt?

Mint ahogy nem lehet elítélni a fiút apja vétkéért, éppen úgy nem lehet felelősségre vonni egy embert sem egyedül származása miatt. A származás a demokráciában nem bűn és nem előny, hanem csak egyszerű adottság, mint hajunk szőke, vagy barna színe. Vessünk számot azzal, hogy a rosszemlékű múlt is éppen abba bukott bele, hogy fel akarta osztani az oszthatatlant, az embert Herrenvolkhoz és szolganéphez tartozóra, felekezetekre, osztani akarta köszönés és fogszín szerint s ha győzött volna talán még hajszín szerint is. Az ember pedig nem osztható, hanem elsősorban és csak azután ilyen, vagy olyan anyanyelvű.