Janicsárnevelés

A mult század végefelé megalakult Jászvásárban (Iasi) a román katolikus püspökség. Ettől kezdve tervszerűen folyik a beolvasztás. A módszer: janicsárnevelés. A moldovai csángófalvakból kiválogatják azokat a gyermekeket, akikből papot akarnak nevelni. Ezek a gyermekek falujukba nem térhetnek vissza, csak hosszú évek múlva, amikor a „tervszerű kiképzés” érezteti hatását.

Az idegen tankönyvek, amelyek a magyarokat a legbarbárabb népnek említik, megteszik a kívánt hatást. A gyermekből ifjúvá serdült papnövendékek eleinte szégyenlik magyar származásukat; később pedig mindent elkövetnek, hogy a magyarságnak még a gyökerét is kiirtsák. Még a megszállás évei alatt az erdélyi magyar sajtót bejárta a jászvásári csángó eredetű püspöknek egy nyilatkozata, amely szerint nem akar többé magyar szót hallani a Szereth mentén s ennek a célnak szolgálatába óhajtja egész életét állítani.

Az államhatalommal szorosan együttműködve, valóban sok helyen elnémult már a magyar szó, nincs magyar pap, magyar kántor csak elvétve akad. Magyar könyvről beszélni sem lehet itt s ha valaki elég merész lenne ahhoz, hogy a tiltott könyveket rejtegesse, bűnéért lakolnia kell. A templomban magyarul énekelni nem lehet, de tiltják a magyar éneket otthon is. Ismerünk egy olyan rendeletet is, amelyik megtiltja a magyar beszédet a moldovai magyar falvak utcáin...

Tiszta csoda, hogy a moldovai magyar ember, ha ritkán is, még így énekel:
Halljuk, még áll Magyarország,
Ó, Istenem, Te is megáldd!
Hogy rajtunk könyörüljenek….
Elveszni ne engedjenek.

Az is külön fejezetet érdemelne: hogyan zárták el, szinte légmentesen a moldovai magyarságot a kutatók elől. Az a néhány legújabbkori magyar, aki célul tűzte ki a moldovai magyarság felkutatását, a legnagyobb veszélyek közé került, mihelyt a Kárpátokat átlépte. Kémeknek nevezik az ilyen, tisztán tudományos eszközökkel dolgozó kutatókat s mint ilyenekkel járnak el...

A mai moldovai magyarság száma körülbelül százhúszezerre tehető. Ezek között természetesen nagyon sokan vannak olyanok, akik már nem beszélnek magyarul. Maga az államhatalom is annyira „veszélytelennek” találja ezt a magyar tömböt, hogy szükségtelennek tartja a moldovai térségben egyetlen magyar kimutatását is. A népszámlálások adata, vagy más kimutatások nem említenek egyetlen magyart sem. Kétségtelen, hogy a beolvadási folyamat elérte tetőpontját s most már csak a csoda segíthetne, de az is bizonyos, hogy ma is vannak csángófalvak, ahol az asszonyok egyetlen szót sem tudnak magyarul.

Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy azok is rendszerint magyarnak vallják magukat, akik már elfelejtették a nyelvet. A más fajúakkal nem keverednek s ebben a katolikus vallás a legfőbb erősségük. A moldovai magyarok mindannyian katolikusok. A vallás zárja szoros egységbe őket. A körülöttük élő népek görög-keletiek. Szinte csak elvétve lehet olyan esetet találni, amikor a moldovai csángó valami más fajtával összeházasodott volna. Ebben minden kutató megegyezik. Igy minden beolvadási folyamat ellenére a moldovai magyarság a magyar nemzet egyik legtisztább törzse.

„A magyarit hagyja elhányva a magyarok császára.”

A moldovai csángók a középkort megelőző időkben nem voltak annyira magukrahagyatottak, mint ma. A középkor elején nem voltak mai értelemben vett határok. A magyar királyok hatalma a Szerethig terjedt, de voltak olyan idők is, amikor a magyar államhatalom erejét a Dnyesztemél is érezték.

Él még a csángók közt egy monda, az egykori magyar királyról, aki országa határait a holt Szerethig tartotta s aki őket - éppen úgy, mint a székelyeket - fegyveres kötelességekre szorította. Élénken emlékeznek még az apák, nagyapák meséire, a boldogabb időkről, amidőn még nem hangzott a bús panasz a Moldova és a Szereth partjain: ,,A magyarít hagyja elhányva a magyarok, császára...”


S végül a csángók mostani helyzetéről mondjunk még valamit. Egy igénytelen kis esetet, amelyet akár jelképesen is érthetünk.

E sorok írója két ízben barangolta végig Moldovát. Amikor először ott jártam, Bakó közelében egy dombon régi, vastag tölgyfából készült keresztet találtam. Deréknyi vastagságú volt a kereszt, de az idő neki sem kegyelmezett, a töve már elrothadt s a feliratból már csak ennyit lehetett kiolvasni:

Uram Jédus! Alatta egy félig elmosódott évszámot: 16..

Amikor másodszor is arra jártam, a régi kereszt kidöntve ott feküdt a földön s helyében új, frissen ácsolt kereszt állt. A felirat az új kereszten már nem volt magyar...

Letérdeltem a kidöntött kereszthez. Uram Jédus!

Fent a Kárpátok ormán vérvörösen nyugodott le a nap. Uram Jédus! Itt már csak a csoda segíthet. Higgyünk a csodában. Jó, ha hinni tudunk.