Azt mondanák sokan, a Hold emberfej nagyságú, mások narancs nagyságúnak ítélnék. Emberfej nagyságú, ha az ember tőlünk 23 méter távolságban van, vagy narancs nagyságú 8-10 m távolságból. De viszont borsónagyságú, ha a borsót 30-40 cm távolságban tartjuk szemünktől. Látjuk tehát mennyire határozatlanok a földi mértékek az égi távolságok mérésében. Az égi távolságok látszólagosak, ezért fokokban kell őket mérni. Valóságos nagyságukat a fokérték alapján csak akkor tudjuk kiszámítani, ha ismerjük tőlünk való távolságukat.

A kinyujtott karral tartott pálca minden centimétere az égen körülbelül egy foknak felel meg. Ez az egy fok aztán a valóságban más és más lesz. 57 cm távolságban 1 fok 1 cm-nek, a 100 km-re levő meteor távolságában 1.700 m-nek, a Hold távolságában mintegy 7.000 km-nek, a Nap távolságában 2.700.000 km-nek, a csillagok távolságában pedig több milliárd kilométernek felel meg.

A meteor a legkedvezőbb helyzetben levő megfigyelőtől sem volt 30 km-nél közelebb. Ha tehát valóban Hold nagyságúnak látszott volna, a valóságban 260 m átmérőjűnek kellett volna lennie, azaz háromszoros vízsűrűséggel véve tömegét, közel 30 milliárd kilogrammot nyomott volna. Ebben az esetben, tekintettel arra, hogy Budapest felett elhaladt s tőle nem messze eshetett földre, egész Budapesten és környékén egy szem pillantás alatt minden élet elpusztult volna.

A valóságban a meteor tömege nem lehetett több néhány kilogrammnál, talán 1 kg-nál is kevesebb volt. Hogyan lehet tehát, hogy az emberi megítélés ennyire csalóka? Először is van egy tényleges érzéki csalódás, amely a fényes tárgyak nagyságának megítélését zavarja meg. Minél fényesebb a tárgy, annál nagyobbnak ítéljük. A fényesebb csillagokat is nagyobbaknak gondoljuk, mint a halványakat. Pedig lehetséges, hogy a halvány pislákoló csillag sokkalta nagyobb a fényesnél.

Az előbbi számításban feltételeztük, hogy a nagyság megítélése a meteorra vonatkozott. A valóságban azonban a meteort magát nem is látjuk, hanem csak az őt körülvevő izzó légburkot. A szilárd meteor, amely irtózatos sebességgel hatol a légkörbe, maga előtt összesűríti a levegőt s ez a gázburok is izzik. A meteor magvát tehát ugyanúgy nem látjuk külön mint a legtöbb üstökösét. A meteor szilárd anyaga pedig sokszorosan kisebb átmérőjű, mint az izzó gázburok. A minden részletre kiterjedő leírásban azonban mindig tanácsos a meteor látszólagos nagyságát is megadni.

A meteor izzó gömbje után megmaradt fényes csóva leírása eléggé egyöntetű. A csóva megmaradásának időtartamában azonban érthetően ismét nagyok az eltérések. Egyesek néhány percről, mások félóráról beszélnek s mindegyiknek igaza lehet. A láthatóság időtartama ugyanis nagyon függ a látási viszonyoktól, a szem élességétől, a környezet megvilágításától és, hogy milyen távolságból nézték.

Fokozatosan halványodott, tehát éles szemű ember tovább látta, valamint az is, aki közelebb volt a meteorhoz. Abban általában egyezők az észlelések, hogy a meteor nyoma előbb egyenes irányú volt, majd középen hosszában kettévált, kígyózni kezdett, helyét változtatta s 3, illetőleg E alakot vett fel. A szétfoszlás oka a magas légrétegben jelenlévő légáramlás. A csík kettéválása a meteormag nyomában keletkezett, ahol légritkított tér támadt. (1. kép)

(folyt. köv.)