Már jó hetvenöt évvel ezelőtt tudták, hogy a benzin szénből és hidrogénből áll. Akkor azonban nem sokra értékelték. Még egy kicsit féltek is tőle. Egy-két hatalmas robbanás után kinevezték veszélyes anyagnak, és ami benzint a nyersolajból, mint mellékterméket kaptak, potom áron vesztegették el. Sőt még tengerbe is öntögették a semmirevaló anyagot.

Ma bezzeg kiszednék onnan is, ha lehetne, csakhogy a tengerben nincs benzin. Ahol meg van, ott úgy összefúrkálják érte az öreg Föld bőrét, hogy egymást érik a lyukak. Ezek azonban mégsem benzint könnyeznek, hanem nyersolajat, s ebből párologtatják a benzint. Majdnem úgy, mint a kisüstön a törkölyből a jóféle pálinkát.

Ma aztán nincs a világnak az a töméntelen benzinje, ami elég volna a sok benzinmotorral hajtott repülőgépnek, gépkocsiknak. Felvetődött hát a kérdés, nem lehetne-e mesterségesen előállítani, azaz: műbenzint gyártani? Először természetesen az alapanyagot próbálták megkapni.

Berthelot, a híres francia kémikus, volt az első, aki laboratóriumban próbálkozott a titoknak nyomára jönni. Kézenfekvő volt, hogy a szénnel kell valamit csinálni. Ha sikerül összehozni hidrogénnel, megvan annak a lehetősége, hogy olajhoz hasonló anyagot kapjunk. Összetörte hát a szenet apróra, jódhidrogént kevert hozzá, és egy vastagfalú üvegcsőbe zárva, alaposan felhevítette a keveréket. Úgy látszik azonban, hogy az anyag fellázadt, mert segédje a nagy robbanásra rémült arccal rontott be a laboratóriumba:

- Az Istenért, mester, csak nem történt baja?
- Bajom nem történt – törölgette ki szeméből a szénport a tudós, - de te vastagabbfalú üvegcsövet is készíthettél volna. Csinálj csak egy másikat.
- Hagyja abba ezt a veszélyes kísérletet mester, - igyekezett a segéd kapacitálni a nagy kémikust.

Ez persze nem sikerült. De annál inkább sikerült Berthelot kísérlete. Mert a végén a szilárd szén helyett fekete folyadék sűrűsödött az üvegcsőben s amikor pontosan megvizsgálták, kiderült, hogy csaknem hajszálra ugyanaz, mint a petróleum.

Berthelot nyomán indult el Ipatlew is. Az 1900-as években a moszkvai tüzérakadémián tanárkodott, s hogy-hogynem, érdekelte a Berthelot-féle kísérlet. Ő már acélpalackba tette a szenet s hozzá egyszerűen tiszta hidrogént adott. Magas hőmérsékleten és nagy nyomáson neki is sikerült az olajos terméket megkapni. Nem sokkal később – 1910-ben - a német Bergius már tökéletesebb alakban ismételte meg Ipatlew kísérletét s már azon törte a fejét, hogy lehetne nagyban a szenet „cseppfolyósítani”.

Bergins a biztosabb eredmény kedvéért a szenet olajjal keverte össze, de csak azért, hogy pépszerű anyagot kapjon, amellyel könnyebben ment végbe az átalakulás. Ehhez még igen finom rozsdaport is kevert, mert ezzel a szénben előforduló kén káros hatását meg tudta szüntetni. A vasrozsda itt aztán még igen érdekes szerepet játszott. Vannak ugyanis anyagok, amelyek elősegítik bizonyos anyagok vegyülését, de maguk ebben nem vesznek részt. Előkelő idegenek maradnak. Puszta jelenlétük azonban serkentőleg hat a vegyülő anyagokra. (Katalizátoroknak nevezzük az ilyen anyagokat.) Sőt nélkülök nem is megy végbe az anyagok nagy barátkozása.

Érdekes, hogy Bergius a ként káros hatásúnak tartotta s egy darabig az ő nyomdokain haladva mindenki óvakodott a kéntől. Varga József, a volt iparügyi miniszter, meg éppen azt állapította meg, hogy ha fakátrányt hidrogéneznek, azaz ha fakátrány segítségével akarják előállítani a benzint, a kén egyenesen nélkülözhetetlen.

Az igazi műbenzingyártás a mult háború után kezdett komoly formákat ölteni. Alapja azonban most már Sabatier francia kémikus eljárás volt. Sabatier hidrogént és szénoxid-gázt kevert össze, azt 250 fokra hevítette s ekkor metángázt kapott. (Mondjuk meg most már, hogy a hidrogén az a könnyű gáz, amellyel régebben a léggömböket szoktak megtölteni, könnyen gyullad és nagy lánggal ég el. A szénoxid-gáz szintén égő gáz. Ha szenesvasalóval vasal a háziasszony és a fanén nem ég tökéletesen, rajta kékes láncok lobognak: ez a szénoxid.

Belélegezve fejfájást, hányingert okoz, sőt halált is. A-metán a bányászok veszedelmes réme. A szén fejtése közben kerül elő a földből és ha levegővel keveredve meggyullad, veszedelmes robbanás következik be. A metán egy szénparányból és négy hidrogénparányból áll. A benzin is tisztán szénből és hidrogénből áll, tehát tulajdonképpen rokona a metánnak.)

Arra a német Fischer jött rá, hogy ha Sabatier eljárását 220 fokon végzi el, nem metán keletkezik, hanem olyan - csak szénből és hidrogénből álló vegyületek elegye, amelyből bőven állítható elő a benzin. Mindehhez csak harminc fokkal kevesebb meleg kellett. És még valami: tórium. Ebből egy egészen kis mennyiséget adott a katalizátorhoz, mert katalizátor mindig kell a vegyfolyamathoz, és az eredmény meglepően jó lett.

Fischer módján már most a következőképpen készül a „műbenzin”, amely tehát, mint láttuk, teljesen ugyanaz, mint a nyersolajból párolt benzin. Először hatalmas tartályokban úgynevezett generátorgázt állítanak elő. Ez a gáz szénoxid és hidrogén keveréke 1:1 arányban. Ezt a gázt először alaposan meg kell tisztítani minden idegen anyagtól, utána pedig óriási hengerekben 450-500 fokon még hidrogént juttatnak hozzá. Így kerül a keverék nagy kamrákba s ott várja már a katalizátor. Tórium, kobalt, nikkel a varázsanyag és a 250 fokos kamrákban megtörténik a nagy esemény: a gázkeverék feketeszínű olajjá válik, amely 65 %-ban tartalmazza a benzint. A kamrákban azonkívül parafin gyűlik össze s ezt is nagyszerűen lehet értékesíteni.

Bergius eljárását roncsoló hidrogénezésnek nevezik és ezt alaposan tökéletesítve sok helyen használják. A Fischer-féle módszer megfelelő módosítással arra is alkalmas, hogy úgynevezett zsírsavakat állítanak vele elő. Ezeket a szappangyártásnál alkalmazzák, mert ugyanazok, mint az állati zsírok zsírsavai. Rendes körülmények között állati zsírok segítségével gyártanak szappant.

A műbenzintermelés Németországban igen nagy méreteket öltött. Már 1937-ben a benzinszükséglet felét így fedezték s azóta természetesen még nagyobb arányban folyik a „benzingyártás”. Nyugodtan mondhatjuk így, hogy benzingyártás, mert a műbenzin és benzin között semmi különbség sincs.

Szatánczi Károly