A világnak ez a birodalma nem az Északi-sarkon vad, mert ott csak félévig tart az éjtszaka, de nem is valami elhagyott kis zuga a világnak, ahová nem hatol be a fényes napsugár, hanem a Föld héttized részét elborító mély tengerek birodalma. Ez a mérhetetlen és titokzatos vízvilág sohasem hagyta az embereket nyugodni. Mi van ott a szinte mérhetetlen mélységben! Meddig van élet? És milyen az élet? Milyenek az élőlények?

Sokáig úgy látszott, hogy nem sikerül a nagy titoknak egy kis részét sem felfedni. A nagy vizek mélyére leszállani csaknem reménytelen küzdelemnek látszott, hiszen az emberi szervezet - akármilyen jó búvárpáncélba bújtatták is - 130 méter mélységen túl már nem bírta a nyomást. Közönséges búváröltözetben a leggyakorlottabb búvár is csak 93 méter mélységig ereszkedett le és ez az óceánokban bizony még csak „sekély”, parti mélység. Hol van ehhez az átlag 4-5000 méteres mélyen fekvő tengerfenék! A legnagyobb, 9000 méteres mélységekről nem is szólva, ez még csak annyi, mintha valaki egy hatemeletes ház padlásáról lemenne a hatodik emelet mennyezetéig, azaz a semminél éppen csak valamivel több.

Ez juthatott eszébe a búvárgömb feltalálójának, William Beebe-nek is, (Bibnek kell olvasni, ez a vezetéknév) amikor egy alkalommal a Haiti-szigetek tájékán fején búvársisakkal 8-10 méter mélyen mászkált s a korallzátonyok közül vágyódva tekintett le egy szakadék elérhetetlen mélyére. Beebe már régi tengerfenékjáró volt. A tudomány egész sereg színes leírást és értékes fölfedezést köszönhetett neki. Nem egyszer izgalmas kalandban is volt része. A Haiti-szigetek mellett a meleg, sekély tengerben egy egyszerű búvársisakkal, amelyet csak a víz nyomása szorít a búvár vállaira, órákhosszat bolyongott a víz alatt s megtörtént, hogy a szemtelenebb cápákat csak dinamitpatronos botja segélyével sikerült elűznie.

Az amerikai tudósnak és néhány tengerkutató társának végül is olyan ötlete támadt, hogy annak megvalósítása révén elérték vágyaik netovábbját, leszállhattak a tengernek emberi szem még meg nem pillantotta mélységébe. Beebe-ék egy úgynevezett búvárgömböt terveztek meg, egyik részén három kémlelő ablakkal. A gomb átmérője 1.42 méter volt, súlya 2430 kg. A kémlelő ablakok hengerformán voltak a gömbbe ágyazva, az üveget 7.5 centiméteres öntött kvarc szolgáltatta. A gömbben két ember fért el. A tengerbe való leeresztés erős acélkábelen történt. A teljesen zárt gömbben oxigénpalackból kapták a bennülök az oxigént.

Telefonvezetékük is volt, úgy hogy minden pillanatban tudtak a hajón lévőkkel érintkezni és ezenfelül reflektoruk is s ehhez a villamos áramot a hajóról levezető kábelen át nyerték. Többszöri leszállás után a gömbbel 923 méter mélységig sikerült leereszkedniük s a följegyzések nyomán most már mégis fogalmunk lehet egy olyan világról, amely eddig teljesen el volt a kíváncsi ember szeme elöl zárva.

A bátor kutatók egyik legérdekesebb élménye, a színek eltűnése volt. 30 méter mélységben nincs már piros és narancsszín. Utána a zöldszín tűnik el. - 60 méter mélységben - írja Beebe - már lehetetlen volt megmondani, hogy a víz zöldeskék, vagy kékeszöld-e? Aztán 180 méter mélységben már csak kék derengés uralkodik, 210 méteren még érzik a kékség, de 800 méternél feketéskék, szürkéskéknek látszik a víz színe. A kék szín mielőtt végképpen megszűnik, „megnevezhetetlen szürkévé lesz”, végül egészen fekete. Ha a tenger felszíne nyugodt, még 580 méter mélységben is van valami „túlvilági” szürke fény, de már 610 méteren alul valóban örök éjtszaka van. Erről a pillanatról azt írta Beebe, hogy az volt az érzésük, mintha a sötétség körülzárta volna őket, szinte kézzelfogható volt.

Ez az örök éjtszaka azonban korántsem az örök sötétség vigasztalan, halott világa. A Teremtő gondoskodott arról, hogy a sötét vizek mélyén élő lények ne bolyongjanak vakon és céltalanul. Az itt élő halak legtöbbje ugyanis világítószerveket visel és a búvárgömb merész utasai olyan látványnak lettek tanúi, amelyről csak a legnagyobb elragadtatás hangján tudtak írni. Rengeteg apró villanó fényt figyeltek meg s amikor szemük már nem meglepetésként közvetítette a fényeket, rendszeresen meg tudták figyelni, hogy a fények egy-egy hal világítószervei voltak s egy kis gyakorlat után már kivehették az állat alakját is, sőt azt is meg tudták már mondani, vajjon hallal, vagy valami polipféle állattal találkoztak-e?

Ketten igyekeztek róla a legpontosabb leírást adni. Ezt a halat 570 méter mélységben látták. 822 méter mélyen szintén sikerült egy újfajta halat felfedezniök, ezt háromcsillagos ördöghalnak nevezték el. Találkoztak aztán olyan esettel is, amikor az idő rövid volta miatt a pontos megfigyelés lehetetlen volt. Így egy leszállás alkalmával 747 méteren egy hatméteres állatot láttak. Erről nem sikerült megállapítani, hogy delfin volt-e vagy cápa, vagy talán csak egy hatalmas másféle hal.

A búvárgömbben levő fényszóró 1500 wattos lámpával világított bele néha a sűrű feketeségbe s ilyenkor fényképfelvételeket is csináltak a kutatók. Az ember tehát belepillanthatott az örök éjtszaka birodalmába és onnan azzal tért vissza - csakúgy mint a természet világának más területéről, - hogy a teremtés kifogyhatatlan bölcsességgel gondoskodott az ott élő lényekről is.

Szalánczi Károly