„Kevés olyan ága van a statisztikának, amely iránt olyan általános érdeklődés nyilvánulna meg, mint éppen a lakásstatisztika.”
Ezzel a megállapítással kezdte rendkívül érdekes előadását dr. Thirring Lajos egyetemi magántanár, az ismertnevű statisztikus a lakásügyi ankét keretében. A háborúkat követő átmeneti évek válságperiódusaiban a lakáspiac megrázkódtatásai komoly közgazdasági és szociális problémává súlyosbodhatnak. A lakásviszonyok rendszeres feltárásához szociális, közgazdasági, családvédelmi és más érdekek fűződnek.

Megjegyezte az előadó, hogy a nagyobb gazdasági és szellemi központok felé irányuló erős népáramlás következtében a lakáskérdés elsősorban városi probléma; de nem egyedül az.
Vidéken ugyan a népesség fluktuálása szerényebb méretek közt marad, a meglévő lakások állapota azonban falun sem kielégítő. Kivált a szegényebb néposztályok lakásviszonyai terén van szerte az országban sok orvosolni való. Az országos adatok szerint a 14 és háromnegyed millióra nőtt mai Magyarország népessége 1941-ben 2,812.000 lakóházban és lakóházjellegű épületben, továbbá 3,783.000 magánlakásban és közel 12.000 intézeti háztartásban helyezkedett el. A magánlakások közül 3,613.000 lakott, 75.000 nem lakott volt, 95.000 magánlakás pedig üresen állott.

A szobák száma – az egész országra számítva – 5.100.000, az egyéb helyiségek száma pedig meghaladta a tizenkét milliót.
Országos átlagban tehát 100 lakóházra 135 lakás, 192 szoba jutott. A város és a falu közötti szakadékot kitűnően illusztrálta a jeles előadó a következő adattal: 100 lakóházra a székesfővárosban 636 lakás jut, a vidéken csak 118 lakás. 1055 szoba jut a székesfővárosban 100 lakóházra, 2380 helyiség és 2482 lakó, – falun 162 szoba, 362 helyiség és 465 lakos. A lakások lakóinak átlagos létszáma nem egészen 4 fő. Érdekes, hogy ez az átlagszám a főváros, a városok és a községek között sem mutat feltűnőbb eltérést. Falun ugyan népesebb a család, ezt a többletet azonban Budapesten a háztartási alkalmazottak, albérlők, ágyrajárók nagyobb zsúfolódása csaknem teljesen kiegyenlíti.

Megtudtuk az előadásból, hogy a lakóházak száma 1910 és 1941 között 1,981.000-ről 2,812.000-re szökött. Ebben az időben 831.000 volt a tiszta lakóházszaporulat, vagyis 42%. A népesség ugyanezen idő alatt csak 21%-kal nőtt.

A lakóházak és a magánlakások számának növekedése már 1920 és 1930 között is gyorsabb volt (25, illetve 20%), mint a lakosságé (9%).
A magánlakások messze túlnyomó része (1930-ban 92%-a) a földszinten feküdt, ez az arányszám 1920-hoz képest valamelyest még emelkedett is, miután a két időpont közt családi ház épült viszonylag a legtöbb. Ez örvendetes jelenség, aggasztóbbá csak a gyakori alápincézetlenség miatt válik. Becslés szerint a magánlakások túlnagy része, mintegy 75-80%-a közvetlenül a talajra épült, minden alápincézést nélkülöz, népünknek pedig mintegy négyötöd része ilyen közegészségügyileg alig megfelelő lakásban éli le napjait. A szobák 45%-a vertföld padlózatú volt, úgy, hogy a vidéki lakósságnak közel fele egyetlen, alápincézés nélküli, vertföldpadlójú szoba lakója volt.

Higiénikus szempontból hátrányos, hogy 1930-ban külön W.C. Budapesten is csak minden második lakásban volt, a 10.000 aluli községekben ellenben csupán nem is minden hatvanadikban. Fürdőszobás lakás a fővárosban sem volt sok (32%). Viszont az 1920 és 1930 közt Budapesten épült 41.500 új lakásnak csaknem feléhez (20.500) tartozott fürdőszoba, míg vidéken a 316.000 új lakásból mindössze 27.500-nak volt fürdőszobája. Falun még 1930-ban is a lakásoknak csak 10%-ában égett villanyfény.

Azzal az adattal, hogy a fővárosban a lakások 55%-a volt legfeljebb egy szobás, 25%-a pedig két szobás, azt igazolta Thirring dr., hogy a lakáskérdés nemcsak a községekben, hanem országos viszonylatban is legfőképpen kislakás-probléma. Egészséges kislakásépítési és megújítási politika – főleg vidéken – szinte az egésznép életsorsát és egészségügyi helyzetét magasabb szintre emelheti. Ugyanakkor megszüntetheti, vagy legalább csökkentheti a zsúfoltság legkirívóbb eseteit.

Budapesten a lakásoknak több mint a fele kislakás, amelyekben a sok gyermekes család csak zsúfoltan fér el.
Megemlíti a családvédelmi szempontból távolról sem ideális nagyvárosi lakástípus, a garszon-lakás előretörését. A lakásoknak közel egynegyedében lakik albérlő. A gyermekkel kapcsolatban érdekes adat, hogy 1920-ban 39%-ot tett ki a gyermeknélküli lakások aránya, ez most 51%-ra ugrott. Az összes budapesti lakásoknak alig egyötödében volt található háztartási alkalmazott 1941-ben. Érdekes az is, hogy több köz- és magántisztviselő bérel egyszobás lakást, mint akár altiszt, akár önálló iparos.

A normális évi lakásszükségletet óvatos és hozzávetőleges becsléssel hazánk megnagyobbodott területén országos végeredményben alig tehetjük többre 10.000-nél.
Ezt számtalan tényező befolyásolja. Budapestre vonatkozóan Bene Lajos gondos számítással kb. 6-7000-ben állapította meg az évi lakásszükségletet. Még nehezebb felelni arra a kérdésre, hogy mekkora is a teljes lakáshiány. Bene Lajos – mint dr. Thirring előadásában hangsúlyozta – úgy találta, hogy kb. 15.000 lakás megépítésével el lehetne érni a fővárosban az 1930 körüli, távolról sem ideális lakásállapotokat. Természetesen a meg nem felelő lakások kiürítése és lebontása esetén csak jóval nagyobb építkezés elégíthetné ki az igényeket. Thirring Lajos dr. szerint országos viszonylatban több mint 100.000 lakás megépítésére lenne szükség, ha pedig az egészségügyi és egyéb követelményeknek meg nem felelő lakások kicserélését is meg akarják oldani, akkor több százezres lakásépítési programot kellene lebonyolítani. Végre is 5.4 millió lakószoba 14.7 millió lélek számára még egyenletes elosztás mellett is túlságosan kevés. Egyedül ahhoz, hogy egy szobára ne jusson több lakos, mint kettő, kb. 2 millió új szobára volna még szükség. Felhívja a figyelmet arra, hogy a rendkívül nagy lakószobahiányt a konyhák kb. 3 és félmillióra tehető száma is csak részben enyhíti.

A lakásszükségletet azonban hiba volna egyedül törpelakások útján levezetni.
A feladat éppen a felmerülő költségek magassága miatt rendkívül nagy. Az üres lakásállomány, amely azelőtt a lakások 1.5-3%-át tette ki Budapesten, eltűnt és a fejlődő vidéki gócpontokon ugyancsak ismeretlen fogalommá vált az üres lakás. A lakáspiaci helyzet tehát – fejezte be értékes előadását dr. Thirring Lajos – több-kevesebb joggal országszerte is meglehetősen abnormisnak mondható.