A legutóbbi időben, a keleti nagy elhárító csatának egyik gyijtópontjául a német hadijelentések gyakran említik Zaporozsje vidékét. Ez a név az orosz történelem egyik legérdekesebb lapját eleveníti fel: Zaporozsje, még két évszázaddal ezelőtt a kozákközösség fővárosa volt és hatalma messze a körülfekvő földekre terjedt ki, sőt nem egyszer viaskodott a roppant erejű Ozmán birodalommal is.
A zaporozsci-k - így nevezték magukat a híres kozákközösség tagjai - több ízben Oroszország ellen is támadóan léptek fel, amikor azt látták, hogy az egyre jobban terjeszkedő Moszkovia veszélyezteti az ő szilaj szabadságukat. Puskin, a nagy orosz költő a következő érdekes szóváltást jegyezte fel, amely Patjomkin (Potemkin) herceg és a zaporozsci-k küldöttsége között folyt le egyik tárgyalásuk alkalmával.
Patjomkin, aki nem volt a zaporozsci-k kihívó magatartásával megelégedve, célozva a katonai építkezéseire, megjegyezte az egyik atamánjuk előtt: - Tudjátok, hogy Nikolajevben most olyan magas harangtornyot építek, hogy ha ott elkezdenek majd harangozni, meghalljátok még Zaporozsjéban is!? - Csoda is ez! Nálunk Zaporozsjéban olyan banduristák („bandura”: balalajka-féle hangszer) vannak, hogy ha rágyujtanak egy nótára, attól még Pétervárott is táncra perdülnek! - hangzott a büszke válasz.
Zaporozsje - az akkori orosz elnevezés szerint: Zaporozsszkaja Szics, ami kisorosz nyelven „gátontúli vár”-at jelent - a Dnyeper egyik, Hortica nevű szigetén épült. Elnevezését a folyón ott emelkedő sziklás gátaktól kapta. Kozákjai szabad, nőtlen emberek voltak. Nőt behozni az erőd területére halálbüntetés terhe alatt tilos volt, éspedig azért, hogy elkerüljenek a testvéri barátságbán élő kozákok között mindennemű veszekedést vagy versengést. A Szics-ban az új jelentkezőnek hogy beállhasson a kozákok közé, csupán a pravoszlávia mellett kellett hitvallást tennie.
- Hiszel-e Istenben? - kérdezték az újoncot. - Mondd el a Miatyánkot! De ha a jelentkező véletlenül nem tudta az imát, akkor megelégedtek egyszerűen a pravoszláv keresztvetéssel is. A zaporozsciknak a többi kozákoktól való lényeges elkülönülése Báthory István uralkodása Idején történt, amikor a király rendeletére - hiszen keze alá tartozott Ukrajna nagy része - csak hatezer kozák folytathatta eddigi szabad életét, a többieknek le kellett szerelniük és földművelőkké válniok. A létszámba be nem került kozákság zöme erre odébbállt és a még szabad zaporozscikhez lépett be.
Ezzel a Szics ereje nagy mértékben megnőtt és körülötte sok újabb település nőtt ki. De sok volt közülük a megkeresztelkedett tatár és török is, akiktől a kozákok nyelvükbe több szót vettek át, de szokást és ruhaviseletet is. Igy például nadrágjuk a török bő „salvari” szabású volt és hajviseletük is török eredetre mutatott: fejüket borotválták és csupán a fej búbján hagytak meg egy kis hajszigetet, amelyet hosszú tinccsé növesztettek.
A Zaporozsje körül tömörült települések a „Zaporozsjel hírneves alföldi kozákok nagyságos tábora” büszkén hangzó cím alatt egyesültek és szuverén államalakulás módjára vezették ügyeiket. Vezérük választott „atamán” volt, aki háború idején korlátlan úrrá vált a kozákok élete és halála felett. Hadi vállalkozásaikban igen messzire jutottak el és csónak-flottájuk sokszor megjelent Törökország kisázsiai partjai előtt is. Krimi vállalkozásaik alkalmával pedig több ízben megtámadták Halfa, ma Feodozia - és Kercs, akkori neve szerint Eni-kalé városát, a keresztény rabszolgák gyűjtőhelyeit és központi városát, ahol sokezer keresztényt szabadítottak fel a mohamedán iga alól.
A törökök és a tatárok, valamint a lengyelek elleni harcaikért az orosz nép a zaporozscikat a kereszténység, illetve a pravoszlávia védelmezőinek tekintette és a cárok is hosszú időn keresztül tiszteletben tartották szabadságszerető hagyományaikat, sőt támogatták őket harcaikban.
A zaporozscik történelmi hírű vezére Bogdan Chmjelniczkij volt, aki atamáni buzogánya alatt egyesítette a kozákságnak legnagyobb részét és győzelmes háborúival tekintélyes erőre tett szert. Chmjelniczkij kezdeményezésére a kozákok nagy tanácsa, a Ráda, a moszkvai cár alattvalóinak jelentette ki a zaporozscikat és a köréjük tömörült kozákságot. A megkötött egyezmény szerint a zaporozscik megtartották szabadságukat, de arra kötelezték magukat, hogy közös ellenségeik ellen mindenkor közösen lépnek fel, amiért viszont fizetést és felszerelést kaptak a cároktól.
Igy volt ez néhány évtizeden keresztül, míg Nagy Péter cár idején Mazeppa, a zaporozscik akkori fővezére („hetmanja”) a svédek buzdítására fellázította a kozákságot Moszkva ellen. 1709-ben zajlott le a híres poltavai csata, amelyben a cár seregei megsemmisítő győzelmet arattak a svédek és a hozzájuk csak kis számban csatlakozott zaporozscik felett. Az árulást a cár szigorúan megbüntette, a Szics-et elpusztította és a zaporozscik egy részét kitelepítette Oroszország más vidékeire.
Seregük maradványai részben a Krimbe, részben pedig Cherson város mellé menekültek, ahol újabb települést építettek. A zaporozscik ezután többízben is kegyelmet kértek a cároktól, hogy visszatérhessenek szülőföldjükre, de csak 1733-ban kaptak erre engedélyt. Azonban állandó nyugtalanságuk ezután is sok gondot okozott Moszkvának és ezért Nagy Katalin idején, 1775-ben, a török hadjáratból visszatérő Thököly, a magyar származású orosz tábornok parancsot kapott a Zaporozsje megszállására.
Később a zaporozscikat a Kubány vidékére telepítették ki, ahol régi hagyományaikhoz hűen élhették önálló életüket és a bőséges föld kincseiből hamar meggazdagodhattak. A mai kubányi kozákok nagy részben a zaporozscik utódjai. Igy ért véget a közel háromszáz esztendő keresztül fennállott szabad kozákközösség, a „Zaporozsjei hírneves alföldi kozákok nagyságos tábora ...”
Zsukovszky-Volinszky Gleb
