Irta: Csorba Endre m. kir. kormányfőtanácsos, vezérigazgató

Nincs eltérés a gazdasági élet aktív résztvevői között abban a tekintetben, hogy az átmenetgazdálkodásra kellő időben és megfelelő ütemben kell felkészülni.
Kétségtelen azonban, hogy az átmenetgazdálkodás szinte beláthatatlan területet ölel fel, mind fogalmi, mind elméleti szempontból és a gyakorlati lehetőségek vonatkozásában. Közös nézet alakult ki abban a kérdésben is, ami az átmenetgazdálkodás vezető szempontjait illeti. Nem dicsérhető eléggé az illetékes tényezők, a miniszteriális és magángazdasági szakemberek buzgalma és előrelátása, amellyel a problémát az érdeklődés előterébe állítják, analizálják és lefektetik a megoldás fővonalait.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy háborúban és békében, kitűnő konjunktúrában és a legnehezebb viszonyok között egyaránt az érdek mozgatja a világot.
Az átmenetgazdálkodás időszakában is számolni kell magától értetődően az érdek, a vállalkozással járó haszonszerzés jelentőségével. Olyan gazdasági életet, amelyből ezt ki lehetne küszöbölni, nem tudunk elképzelni és – mondjuk meg őszintén – nem is akarunk elképzelni. Viszont már most elejét kell venni annak, hogy a vállalati érdek jegyében, a hirtelen megitélés alapján látszólagosan kedvezőnek mutatkozó cikkért, piacért, vagy a pillanatnyilag könnyű, sőt kényelmes átállást is biztosító gyártási lehetőségért elkeseredett, éles verseny induljon meg, amelyben óvhatatlanul háttérbe szorulnak az átmenetgazdálkodás közérdekű szempontjai, továbbá a békére való átmenet nyomán kialakítandó, tervszerű, végleges békebeli rendeződés szempontjai, s helyettük egy új, belső gazdasági háborús front bontaná meg ipari termelésünk és egyéb gazdasági funkciók egységét. Ez annál károsabb és elitélendőbb lenne, mert nagy érdek fűződik ahhoz, hogy a magyar termelés békeidőben is az együttműködésnek, a szolidaritásnak és a közös erőfeszítésnek olyan fényes példáit szolgáltassa, mint amilyenekkel a háború eddigi folyamán immár kitörülhetetlenül beírta nevét gazdaságtörténetünk aranykönyvébe.

Bármilyen szép és megfontolt tervek készüljenek is most, kétségtelen, hogy a háború után gazdasági életünk a hirtelen fellépő igények, az előre alig körvonalazható lehetőségek és az ezzel járó konjunktúraváltozás kereszttüzébe kerül. A termelés folytonosságának a fenntartása érdekében olyan jogkörrel rendelkező, erősen aktív szervre van szükség, amely összefogja, kiértékeli és egybehangolja azokat a magángazdasági törekvéseket, amelyek az átmenetgazdálkodás időszakában jelentkeznek. Nem arra gondolok, hogy új adminisztrációs hivatallal lassítsuk meg az üzlet, a termelés, a gyártás gyors ütemét, szabadságot és mentől kevesebb bürokráciát követelő lendületét. Csupán annak a megelőzése mutatkozik szükségesnek, hogy meginduljon például az ipari termelés frontján az elkeseredett verseny, anélkül, hogy egyrészt a minél több munkáskéz foglalkoztatására, másrészt pedig az ország érdekében rendkívül fontos végleges ipari konszolidációra irányuló szempontok érvényesülnének.

Ebben a szervben, amely iparügyi kormányzatunk keblében az iparpolitikai osztály révén máris adva van, szerény elképzelésem szerint közreműködhetnének még a hivatalos érdekképviseleteken kívül olyan kipróbált gazdasági szakemberek, akik tudásukkal és egyéniségükkel már megszolgálták a funkciójukhoz szükséges feltétlen bizalmat. Ennek a tökéletes szervnek a grémiuma előtt vizsgáznának le mindazok a törekvések, amelyek a háború után az átmenetgazdálkodás színeiben jelennek meg a fórumon. Ennek a szervnek a feladata lenne, hogy megtalálja az utat, amelyen elejét veheti a helytelen törekvéseknek és a káros versengésnek. Nem lehet közérdekűnek minősíteni olyan ipari elgondolásokat, amelyek a legkülönbözőbb cikkek egész sorának a gyártását akarják kisajátítani üzemük számára, anélkül, hogy annak reális előfeltételei fennállnának. Ennek a szervnek tisztáznia kell a fogalmakat és meg kell értetnie a gazdasági élet valamennyi tagjával, a nagy vállalatokkal és a kis üzemekkel egyaránt: nem az a cél, hogy egymással versenyezzünk, hanem az, hogy tökéletes belső rendezettségünk, összehangoltságunk és szilárdan megalapozott életlehetőségünk mellett a minden bizonnyal erősen kiélesedő külföldi versennyel is eredményesen szembeszállhassunk.

Mi nem csinálhatunk olyan átmenetgazdálkodási politikát sem, amely függetleníti magát a külföldi piacoktól.
A magyar ipar versenyképessége nem valamilyen politikai fogalom: ez olyan reális szükségesség, amelyet semmiféle politikai szempont kedvéért nem lehet veszélyeztetni. A háború után már a békebeli üzletember ceruzájával kell számolnunk. Az átmenetgazdálkodásnak az sem lehet célja, hogy átmentsen egyes vállalatokat a háborús konjunktúrából a békeidőre azzal, hogy azok békében menjenek tönkre. Az átmenetgazdálkodás nem azt jelenti, hogy egyik üzem a másik kezéből rántsa ki még átmenetileg is a kenyeret, hanem azt, hogy valamennyi üzemnek meg legyen az őt megillető végleges helye, működési köre és egymástól zavartalan fejlődési lehetősége.

A nagy ipari államok sorozatosan, valamennyi iparágban, rátérnek a specializálódás útjára.
Ez a tendencia nem politikai, hanem kalkulációs, technikai tényeken épült fel és vált uralkodó principiummá. Eleve reménytelennek kell bélyegezni minden olyan törekvést, amely az egy-egy cikkre specializálódott ipari termelést meg akarja bontani. Az ilyen versenyt csak mesterséges eszközökkel lehetne fenntartani, akkor is csak ideig-óráig. Viszont egy-egy vállalattól aligha lehet várni azt, hogy saját jószántából megváltoztassa üzletpolitikáját, gyártási elgondolásait. Kell lennie tehát olyan intézménynek, amely a teljes pártatlanság jegyében, kellő áttekintéssel foglalkozik a felmerült és felmerülő tervekkel és gondoskodik a keretekről, amelyeken belül minden egyes életképes ipari tényező megtalálhatja az érvényesülés lehetőségét.

Szavakkal alig fejezhető ki a különbség a mai és a békebeli gazdálkodás között.
De az átmenet időszakában is komoly anyagellátási problémákat kell megoldani, nehéz árkérdéseket kell nyugvópontra juttatni. Foglalkozni kell azokkal a kisüzemekkel, amelyek a háborús konjunktúrában beszerzett gépekkel még aránytalanul drágán előállított termékeiket is kedvezően plasszírozták. Ezeknek a helyzete gyökeresen megváltozik, mihelyt a kereslet helyébe a kínálat lép. A gazdasági közvéleménynek mindig felelősséggel kell gondolkodnia. Ez a felelősség teszi sürgetővé a fentiekben körvonalazott irányító szerv azonnali munkába állítását, hogy az átmenetgazdálkodás korszakában ne kapkodás és reménytelen versengés, hanem higgadt, céltudatos, rendezett termelés biztosítsa a magyar gazdasági élet prosperitását és ütőerejét.