Ahol Kölcsey és Ady gyermek volt, Petőfi színészkedett...

A magyar tájat egy-egy híres szülöttjéről szokta a magyar ember megjegyezni, - de sehol nem élt annyi híres-nevezetes történelmi nagyság, mint éppen az Érmelléken.

A Ér egy „régi, büszke árok” - mint Ady is, mondja, s valóban már Anonymus is megemlíti ezt a hetvenöt kilométer hosszú, lassan folydogáló patakul, amelyben szinte több a nád, mint a víz bb a kár, mint a hasson. A tájon úgy szendereg végig, akár egy szundikáló gyermek; de csak egy kis esőzés kell, máris szétterjeng a földeken, a Kékéc és a Csaholyi-patak csak arra jó, hogy medrükön át még tovább áradjon a rétegekre, mezőkre azokon a kanyarulatokon át, amelyeket a régi időkben a Szamos ősmedre hagyott maga után, mint levelett holmiját.

A Szilágyság én a Nyírség, északról pedig a szatmári tájék fogja közre ezt a bensőséges magyar történelmi tájat, ahol Szödemeteren Kölcsey jött a világra, s a táj és az itteni ember-élmény nyomán fakadtak lelkéből a Himnusz csodálatos sorai. Bocskai fejedelem hajdúi itt verték le Álmosdnál a császári hadsereget.

Érmindszenten született Ady Endre, Széchenyi István Bihardiószegen volt huszárkapitány. Itt itta  a bihardiószegi bakatort Petőfi, mint színész. Érsemjén áldotta meg az országot két nagy szülöttjével, Kazinczy Ferenccel és Fráter Lóránttal. Albis faluban látta meg a napvilágot a gyufa föltalálója, Irinyi János és Irinyi József, aki az első március idusán Petőfi mellett lelkesedett, dolgozott és lelkesített nemzeti függetlenségünkért és szabadságunkért.

De nem is lehet mind felsorolni, hányan indultak még innen nagy történelmi útjukra: felrázni a magyarságot mindent-eltűrni-teremtett lusta mozdulatlanságából. De nézzük, mi indította őket erre, milyen a táj, amely az első benyomásokal adta az érzékeny gyermeki lelkeknek, hogy később, felnőttkorukban széttörjék maguk körül ezt az „álmos, furcsa tájat”?!

Igen, a kanyargós Ér mederről egyes ágak le-leszakadtak, kiapadtak, majd újra vízzel teltek, úgy kalandoznak és össze-összetalálkoznak, mint két-három érmelléki legény, udvarlói kalandozások során, amikor magukhoz nagyon hozzá illő eladólányt keresnek. A holtágakat és az elhagyott medreket éppenúgy a nád tölti meg, mint azokat a ballagó ereket, amelyekben, ha nem cseppen, hát csordul egy kis vizecske. Ez a se-nem mocsár, se-nem folyó, ha mást nem is „terem”, hát békalencsét ép eleget!

Vizimoha, békanyál, békatőr, vizibürök, gyékény és tavaszi rózsa díszíti a medret, a vadkacsák kis országát, amely minden emberi életjelre azonnal felröppen a magas égbe. A víz felszínén majd nem úgy lépked, - mintha szilárd talaj lenne, - a szárcsa. Felettük a magas égben mereven, szinte egyhelyben repdes a rétihéja, várja az alkalmas pillanatot, mikor csapjon le egy nádi madárfészekre a tojásért vagy az éppen magárahagyott madárfiókáért.

A csér a legbeszédesebb lakója az Érnek; cseveg, mint egy pletykázó fehércseléd a közeli falvakban, és ha fiókáit veszély fenyegeti, egyszerre magából kikelve száll szembe a legerősebb ellenféllel is, - akár magával az emberrel, az itt halászó-vadászó érmellékiekkel. Olyan energiával csap le a csónakra, hogy sokszor még a fejét is beletöri.

Pedig a halászó népség épp eleget zavarja, hiszen az Érben reggeltől estig teregetik a hálójukat; mindig akad valami, ami belemerüljön: keszeg, kárász, csuka vagy ponty, csík vagy cigányhal. Amióta a honfoglaló magyarok letelepedtek ezen a tájon, az Ákos-nemzetség mindent megtett, hogy megélhetésüket biztosítsa, - alaposan meg-megírtották az erdőségeket is, csak éppen a mocsaras tájat nem bántották.

Amikor szabadságharc előtt, az első árvízszabályozó kísérletek megkezdődtek, nem nagyon lelkesedett a gondolatért. S ez érthető is! Ez a táj ugyan tele volt szúnyoggal ezer éven át mindig és változatlanul, és a csípésükből eredő malária úgy meg sárgította őket, mint a viasz; azonban az 1842-ben megalakult Érszabályozó Társulat munkáját az ingyen-halfogás lehetősége miatt nem nagyon kísérte nagy közlelkesültség.

Pedig a szerves és céltudatos lecsapolásra annál inkább szükség lett volna, mert a nedves években, de éppen az 1940-42-es esztendőkben is egyetlen nagy mocsár volt az egész Érmellék. Ilyenkor a kihalt ágak és régelhagyott medrek is megteltek. Az árvonalat úgy meglelt vízzel, hogy az egyik faluból a másikba vagy a közeli földekre is csak kilométeres kerülőkkel lehetett átjutni.

Erdély visszakerülése után ezt az árkot betemették és az árvíznek most már nem lesz módjában az egész tájat vegig száguldani. Az Érmellék földje mindenkor egészen kivételesen jó humusztalaj volt. Már legelőnek is remekül bevált, hiszen az itteni hátságok remek és kövér pázsitján télen is legelhettek a csordák, ha egy kissé felengedett a hó; jól jövedelmezett régen is, ma is a lakosságnak a tehéntartás, a juhászat, a libatenyésztés, a baromfitartás és az igénytelen táplálékkal beérő bivalytartás.

A régi csatornázás reményeiből és terveiből is bevált már annyi, hogy az új Ér-csatorna valamit máris le tud a fenyegető víztömegekből vezetni. Ha az a régi terv valóra válnék, hogy ebből az egyszerű vízlevezetőből valamikor hajózható csatorna váljék, - akkor majd valóra válik Ady Endre híres megállapítása erről a csöndes, sáros kis vízről: „a Kraszna, Szamos, Tisza, Duna az Óceánig hordják a habját”. azaz Petőfi szelíd völgyéből gazdag és erős magyar táj lesz...

E. J.