Az éjszaki fényről

A mi fogalmaink szerint vajmi szomorú lehet ilyenkor a sarkvidék lakójának élete, midőn féléven át homály, majd sötétség borúl a havas, jeges tájakra.
Pedig mégsem oly kietlen és vigasztalan ott sem a világ s a nagy természet ott is igyekszik pótolni legalább a fényt, a világosságot.

Ime, egyszerre csak a komor és sötét éjben éjszak felől opálszerű derengés keletkezik, mely mind jobban és jobban terjed a láthatár fölé. Hatalmas ívben emelkedik s midőn már majd a zenithben áll, rezegni, vibrálni kezd, míg felül ragyogó fehér, addig alúl szinte haragos biborvörös s fokozatoan megy át a szivárvány összes szineinek skáláján.

Közben szinte tündöklő fénypontozatok villannak, czikáznak át s csodás alakokat képezve, rohanva és száguldva, fényoszlopokat és lángnyelveket lövelve tündér tánczot lejtenek.

Repülő tűzhöz hasonlít, melynek sugarai e megmerevedett, háborgó jégtenger kristályfalain szikrázva és sziporkázva törnek meg s verődnek vissza, hajnalhasadásszerű világitásba helyezve a tájat, mely a fényözönben él és remeg, mintha valami titkos félelem fogná el, e hatalmas isteni szánjáték láttára. Csodálatos alakok népesitik be az eget, melyek egymást űzve, kergetve viaskodnak.

Mint egy lebegő fátyol hullámzik ide s tova, melyeken a csillagok, mint gyémántszemek tündökölnek át. Mennél sötétebb az ég, annál ragyogóbb e meseországba való tünemény, mely gyakran órák hosszat is eltart folyton, leírhatatlan pompában kápráztatva a szemet.

Az egészet egy rezgő fénykorona tetőzi be, melynek szerte lövellő sugarai megszüntével csakhamar elhalványodik e fenséges tünemény s újból sötétség borúl a különben is néma tájra, a sarki ember e különös honára.


Az aurora borealis a sarki ember előtt megszokott dolog s rendszeressége folytán előtte talán fel sem tűnik, mert ott ez úgyszólván napról-napra látható, nem úgy, miként nálunk, hogy csak a nagyobbak tűnnek fel s azok is elvétve és egyszerűen mint valami távoli tűznek visszavert vöröses fénye. Már a rómaiakat is csalódásba ejtette ez, mert azt olvassuk, hogy: "Tiberius alatt, cohorsok, egy fénytüneménytől megcsalatva, mely az éjszaka nagy részén keresztűl sűrű és kormos lángnak sötét fényét terjeszté, az Ostia coloniának segélyére futottak, melyről azt hitték, hogy tűzben áll."

Ilyen távoli tűzfényhez volt hasonló az is, melyet Ó-Gyallán mult hó 31-én este 7 óra 54 perczkor Marczell és Büky asistensek pillantották meg s mely 8 óráig tartott. Tehát igen rövid tartamú. Éjszak-éjszakkeleten tünt fel, mint valami bizonyos sötét vöröses felhő mintegy 45 foknyi szélességben és 20-25°-nyi magasságban. Eltűnésekor már nyugat-éjszak nyugaton 40° magasságban volt.

Általában ezen szélességi övek alatt nemcsak hogy aránylag közel vannak a horizonthoz, hanem még rövid tartamuak is. Ez az oka azután annak, hogy az ó- és középkorban, nem ismervén a légköri és kozmikus tüneményeket, a legképtelenebb magyarázatokat fűzték hozzá s természetesen mindig valami borzalmas esemény bekövetkeztét jósolták.

Csak a XVII. század elején kezdette a tudomány az éjszaki vagy sarki fényt a természetfölöttiség köréből kivonni s rendszeresebb megfigyelések alapján nyert tapasztalatok segélyével, annak hivebb leirását megadni.

A XIX-ik században, már a helyszínén tanulmányozták e jelenséget s 1838-40-ben egy expediczió ment a Recherche franczia korvetten Skandináviába, Lappföldre, a Spitzbergákra és Faroe szigetekre. Bravais e kutatásról irt beszámolójában kimutatja a sarki fény fizikai adottságait. Ez útról való a mellékelt rajzon látható sarki tájrészlet is.


Leirja a különböző, változatos alakokat s kimutatja, hogy az aurora borealis 100-200 kilométer magasságban, tehát a legritkább légrétegekben keletkezik. Szerinte annak a látszatnak, mintha a megfigyelő valami hegység között volna, a fénynek a kristályos havon történő visszaverődése a magyarázata. Azt az állítólagos zajt, melyről azt tartják, hogy e tüneményt kiséri, sem ő, sem pedig kisérői, a három év alatt nem hallották.

A sarki fény keletkezésének okát sem Bravais, sem az után a következő tudósok nem voltak képesek megmagyarázni. Ismereteink e tekintetben még ma is igen hiányosak, mert a föltevések egymásnak ellentmondó tömkelegében az eligazodás igen bajos. Itt csak még egy igen nevezetes tulajdonságát említjük meg s ez az, hogy a földmágnesességi háborgások alkalmával lép föl a legerősebben. Tényleg ez a jelen esetben is észlelhető volt.

Az obszervatorium mágneses műszerei már egész nap nagy nyugtalanságot tanusítottak s még két-három nap mulva is észlelhetők voltak e zavarok. A mágneses zavargások nagyságát összefüggsébe hozzák a Nap felületén észlelhető foltok számával, tehát azt is feltételezik, hogy az aurora borealis erőssége s gyakorisága a Nap kitöréseivel áll okozati összefüggésben.

E feltevés helyességét, avagy helytelenségét az idő fogja igazolni. S most épen csak érdekesség szempontjából említem fel, hogy október 31-én délután a Nap felülete egy-két muló félben levő foltot kivéve, tiszta volt. Vasárnap borulás miatt nem volt észlelés s hétfőn, november 2-án már egy igen hatalmas foltot észleltem, olyat, a milyenhez foghatót, mióta e nemű megfigyeléseimet végzem, még nem volt alkalmam láthatni.

De ha esetleg az összefüggést a három jelenség között ki tudjuk is mutatni, ez még igen kicsiny lépés a lényeg megértése felé.

Massány Ernő