Dél-Kaliforniában, Los Angeles környéken, hatalmas aszfalt-mocsarak terülnek el. Általánosan ismeretes, hogv ezeket a szuroktavacskákat a feltörő petróleum hozza létre. A Sóstó menti olajmezőkön ugyanis az olaj anyakőzetet annyira felgyűrődtek a felszín felé, hogy csak egészen rövid kürtők kellenének, s a földgáz, valamint az olaj kitörhetnek százezeréves rabságukból.

Mikor kezdődött ez a szivárgás, nem tudjuk, de bizonyos, hogy a negyedkorban már megvolt és nem fejeződött be még ma sem. A felnyomuló petróleum hidegvizű pocsolyákat telített meg és illó részecskéinek fokozatos elvesztésével lassan megvastagodott. A szilárdulás a tavacskák szélein kezdődött és befelé haladt alig észrevehető ütemben. A sima felületet belepte a por s homok, amiáltal csalókán szilárd talajnak látszott.

A környék állatai idejártak inni - a szuroktavacskák között tisztavízű erecskék folydogáltak - és gyakran ez lett a vesztük. A mohóbbja beljebb lépett egy lépéssel és máris belesüppedt a kásaszerű vastag, ragadós aszfaltba. A szurok könyörtelen markolással ejtette foglyul az odatévedtet és ebből a halálos ölelésből nem volt menekülés. A ragadós anyag ellen nem érvényesült még a legnagyobb állati erő sem.

Akár mammut, akár egér lába érintette a nyúlós anyag felületét, az aszfaltból többé nem tudta kihúzni. Minél jobban erőlködött, annál mélyebbre süllyedt a fekete masszába. Egyre több és több állal hanyatlott - erejét vesztetten - a halálmocsárba; a dögre azután odagyűltek a ragadozómadarak, hogy ők maguk is mielőbb odakerüljenek könnyűnek hitt prédájuk mellé.

Az aszfalt tavak, százezer év óta csapdaként szakadatlanul gyűjtötték számunkra az elmúlt korok faunáját. Ezer és ezer éveken át új állatfajok jelentkeztek és múltak el, de a csapda minden időben megvámolta őket. Ez a tudományos szempontból örvendetes tény csak néhány évtizede derült ki, mert addig senki sem gondolt a szuroktavacskák tudományos átvizsgálására, noha a földolaj konzerváló ereje éppen nem idegen a tudós előtt.

Magát az aszfalt mocsárvidéket már ismertette Gaspar de Portola, aki 1769-ben járta be Kaliforniát, de felfedezése fontosságának nem volt tudatában. Majdnem száz év alatt sok mindenféle ember vetődött az aszfaltmocsarak vidékére; volt közöttük tudós is, de egyikük sem ismerte fel a tudományos tehetségeket, amelyek a fémesen csillogó tavacskákban rejlettek. Pedig egyike-másika turkált a mocsárban és talált is madár- és emlőscsontokat, amelyek legalább tízezerévesek voltak, végre nagynehezen felfigyelt a leletekre a Kaliforniai egyetem, és John C. Merrian professzor a birtokos Hancock-család engedélyével ásatásokat kezdett a környéken.

Hat évig tartott a munka, amely egyre szenzációsabb eredményekkel járt. Az olaj-ingovány tízméteres mélységéből az ép csontvázaknak ezrei kerültek elő: őstulkok, őslovak, mammutok, antilopok pézsmadisznók, tapírok csontjai, vegyest dögevő, ragadozó madarak maradványaival. A Rancho la Brea körüli ásatások érdekes statisztikával szolgáltak az aszfalttavak két- és négylábú látogatóiról. A talált csontvázak bizonysága szerint a legtöbb volt a kutyaféle, valamivel kevesebb a macskaféle, csak azután következtek a növényevők, a lovak, a tevefélék, az antilopok, a majmok, végül a masztadonok.

A kardfogú tigris és az oroszlán aligha járt inni a tavakhoz; ezeket a vadállatokat a szurokba ragadt őstulok bőgése csalta oda. Könnyű munka reményében rávetették magukat a bilincsben vergődő állatra, de már attól nem tudták magukat megóvni, hogy a marcangolás vad lendületében ne érjenek hozzá a ragadós felülethez. Ebben a pillanatban pedig a hatalmas erejű kardfogú tigris vagy a még erősebb rövidarcú medve is menthetetlenül áldozata lett a szuroknak.

Ugyanígy csalták oda a dögök ezrei a madárvilág ragadozóit. Az állathullák az első napokban még kidomborodtak az aszfaltból és csak nagyon lantan merültek alá. Mint apró szigetek álltak ki a szuroktóból, de a rajtuk marakodó, karmaikkal szerteverdeső ragadozók óhatalanul érintkezésbe léptek a nyúlós masszával. Keselyűk, sasok, hollók, varjak, szarkák így merültek el az aszfaltban, de elsüllyedtek gólyák, vadpulykák, kacsák és libák is. Hetvenöt madárfaj maradványait hozták felszínre a csapdából és ezek a maradványok a legnagyobb határozottsággal mutatnak rá minden éghajlati és más változásokra, amelyek a negyedkor óta bekövetkeztek.

Érdekes, hogy az aszfaltmocsár látogatói közül nem hiányoztak a hüllők sem. Szépszámmal találtak kígyócsigolyákat és teknőcpáncélokat, amiből szintén arra lehet következtetni, hogy az olajtavak között frissvízű erecskek folydogáltak. Tömérdek békacsontváz is rejlett az ingovány mélyén, amiből arra az eredményre jutottak a kutató tudósok, hogy a környék rovarvilága gazdag lehetett.

Találtak is százlábúakat és más rovarokat az aszfaltban, találtak egy csíborfélét is, amely szürkület után rendszerint szárnyrakelt és idegen vizeket keresett fel. A homályban megtévesztette a csillogó tükör és belerepült a ragadós anyagba. A. rovarleletek fel dolgozásánál a tudósok meglepetve állapították meg, hogy a kaliforniai rovarvilág mennyire megtartotta egyedkori jellegét. Az akkor élt fajok legtöbbje ma is él a vidéken és alig mutat fel elváltozást.

Nem hiányoztak az aszfaltmocsárban természetesen a növényvilág egyes jól konzervált képviselői sem. A parton álló fenyőfa belezuhant a mocsárba, a szélhordta mag, gyümölcs is megakadt a ragadós felületen és később leszállt a kriptába, hogy sok tízezer esztendő után beszámoljon nekünk az akkori flóráról. Az állati maradványok mellett ciprus, boróka, tölgy, szerbtövis ágait és terméseit találták; ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az éghajlat mainál hűvösebb lehetett.

A területet, amelyen a kutatás folyt, a Hancock-család nemrégen Los Angelesnek ajándékozta, s a tizenhat hektárnyi föld ma „nemzeti park”, ahol még egy fűszálat sem szabad kitépni. A közönség csak felügyelet mellett látogathatja az aszfalttavakat, amelyek még ma is működnek. A tavak tükrét állandóan mozgatják a fel-feltörő gázbuborékok. A kürtőkön nem egyszer nagyobb mennyiségű gát tör fel, utána pedig az olaj visszasüllyed az így támadt lyukba és betemeti.

Nagyobb emlősök természetesen nem tudnak az ingovány partjaihoz hozzáférni, legfeljebb madarak és rovarok. A „nemzeti park” őrei ilyenformán megcsalják a későbbi évszázadok tudósait, mert abba a helytelen következtetésbe viszik őket bele, hogy a mi időnkben már nem élnek emlősök. Könyvtárnyi könyvet írnak majd össze erről a különös jelenségről; amíg majd valamelyik szerencsés riporter rá nem bukkan a „nemzeti park” prospektusára, a „nemszabad” plakátéjára. Abból majd kiderítik, hogy nemcsak a fűre-lépés volt tilos, hanem tóhoz való közeledés is. Mégpedig nemcsak emberek, hanem emlősök számára is...