A búr háború és Churchill

A búr háborúnak számomra volt egy különleges érdekessége: a második világháború egyik vezéralakja, a későbbi miniszterelnök, Hitler megleckéztetője, a náci birodalom-ellenes szövetség kitalálója, szervezője és motorja - Winston Churchill feltűnése, aki akkor a „Morning Post” haditudósítójaként Dél-Afrikában a búrok fogságába esett. De 1900-ban még ki láthatta előre azt a fényes jövőt, ami a brit lovasság hadnagyára várt, aki éppen indulni készült a parlamenti választásokon.

Winston Leonard Spenser Churchill elkötelezett híve volt a Brit Világbirodalom kiterjesztésének. Nem véletlenül, hiszen apja, Lord Randolph Churchill 1885-ben Indiáért felelős gyarmatügyi miniszter volt. A fiatal Churchill huszár alhadnagyként gyarmati háborús tiszt, majd haditudósító, végül pedig rátalál az őt igazán érdeklő pályára, a politikára. Harcol Kubában, háromszor Indiában, utána Szudánban és végül Dél-Afrikában.

Churchill több könyvet is írt erről a számára is igen emlékezetes háborúról. A könyvek alapjául azok a levelek szolgáltak, amelyeket, mint haditudósító küldött a ,,Morning Post”-ba, az angol-búr háború napjaiban. A könyvet átitatja a forró hazafiság, amit a dél-afrikai háború szült, és amit a váratlan katonai vereségek éleztek ki, valamint Európa és Amerika ellenséges magatartása Angliával szemben, továbbá azok a befolyásos búr-szimpatizáns elemek, akik az angol radikálisok között is voltak.

A „Londontól Ladysmithig Pretorián át” című könyvében a búrokról így ír: „Mi komolyan alábecsültük a búrokat. Ezek a katona-köztársaságok egy évtizeden át halmozták a hadianyagot, fegyverkeztek és készültek a küzdelemre. Ezeknek a műveletlen paraszti közösségeknek volt annyi eszük és vállalkozó szellemük, hogy saját oldalukra állítsanak egy sor jó szakértőt minden olyan kérdésben, ami a fegyverzetet és a hadakozást érintette. A tüzérségük csak létszámban marad alul a miénkkel szemben. A történelem során először alkalmazott kombináció – a nehéztüzérség és a hatalmas lovasság – hatásosnak és igen meggyőzőnek bizonyult. Az ellenség bátorsága, kitartása, és a saját erejébe vetett hite nem kevésbé csodálatra méltó.”

Churchill mindjárt a háború elején, 1899, november 15-én fogságba esett, miközben egy páncélvonattal behatoltak a búr vonalak mögé. Amikor búr lovasok tűntek fel, a vonat vezetője pánikba esett, és több mint negyven mérföldes sebességgel száguldott visszafelé, mire a szerelvény kisiklott.

„Állandóan lőttek minket a Maxim-gépágyúk. Az egyik lövedék nekicsapódott a mozdony tolólapjának, közvetlenül az arcom előtt, fényes sárga villanássá változott és azzal a talánnyal ajándékozott meg, hogy miért vagyok még mindig életben. Egy sebesült közlegény - megsértve azt a parancsot, hogy nem adjuk meg magunkat - felemelte fehér zsebkendőjét. Menekülés közben egy árokban találtam magam. Körös körül egyetlen egy katonánkat sem láttam, mivel már mindenki megadta magát. Váratlanul, az árok túlsó végén lévő síneknél, megjelent két alak. Először karbantartó munkásoknak néztem őket, de végre eljutott a tudatomig, hogy ezek búrok. Két magas, mozgékony férfi, sötét ruhában, széles karimájú kalapban, puskájukra támaszkodtak. Alig százyardnyira álltak tőlem. Megfordultam és elkezdtem futni a sínek mentén, és csak egy gondolat üldözött - a búrok céllövő tudása. Elszállt két golyó, mindössze egy-egy lábnyira tőlem, mindkét oldalamon. Bevetődtem a töltés mögé, de ez nem nyújtott fedezéket. Még egyszer rájuk néztem – az egyik térdre ereszkedett és célzott. Én megint nekiiramodtam. A mozgás tűnt számomra az egyetlen esélynek. Ismét két golyó szállt el mellettem a levegőben, de egyik sem talált el. Az árok mögött volt egy kisebb mélyedés, ebbe tekeredtem össze, hogy kifújjam magam. Most azonban felbukkant egy lovas, aki felém vágtatott. Odanyúltam Mauserem tokjához, de rádöbbentem, hogy oldalfegyveremet a mozdony fülkéjében hagytam. Köztem és a lovas között egy drótkerítés. Úgy éreztem előttem állt a kegyetlen, komor Halál. Felemeltem a kezem, és felkiáltottam: ,,Megadom magam!” Eszembe jutott - két nappal az eset előtt éppen én írtam haza, egy magas rangú tisztnek: ,,Ebben a háborúban túl sokan adják meg magukat, de remélem, ezeket szigorúan megbüntetik.”

Elmagyaráztam nekik, hogy megbízott riporter vagyok. Az irataimat átvette egy ember: - Maga Lord Randolph Churchill fia? – kérdezte ingerülten a skót búr. Nemsokára mindenki körülöttem tolongott, bámultak és újjal mutogattak rám, ismételgették a nevem minden irányból. - Újságíró riporter vagyok, - mondtam, - maguk nem tarthatnak engem fogságban. A skót búr felnevetett: - Ó, nem minden nap kapunk el egy Lord fiát.”

„Mr.Churchill fogságban” – ezzel a szalagcímmel jelent meg másnap a Morning Post. Néhány nappal később pedig az a rémhír terjedt el, hogy a búrok agyonlőtték foglyukat. Ebben nem is lett volna semmi meglepő, hiszen Churchillt mint szabadcsapatost tetten érték.

„Amikor a búrok esti zsoltáraikat énekelték, ezek fenyegető hangjai inkább telítődtek háborúval és felháborodással, mint szeretettel és együttérzéssel, - fagyos dermedésre késztették szívemet. Arra gondoltam, hogy ez a háború igazságtalan, - a búrok jobbak nálunk, és még az ég is ellenünk van – majd beavatkoznak a külföldi nagyhatalmak is, elveszítjük Dél-Afrikát, és ez lesz a vég kezdete.

Churchill könyvében már a későbbi dél-afrikai rasszista, feketéket elnyomó apartheid rendszer nyomait fedezhetjük fel: „A brit kormány a búr farmer tudatában egyet jelent a mindent elsöprő társadalmi forradalommal. A feketének egyazon jogai lesznek, mint a fehérnek. A szolgát fellázítják a gazdája ellen, a kaffert kinyilvánítják az európai ember testvérének, egyenlőek lesznek a törvény előtt, a feketének politikai jogokat adnak. Az egyik búr fogvatartóm azt mondta - Mi tudjuk, hogyan kell bánni a kafferekkel ebben az országban. Képzelje el, hogyan engedhetjük meg ennek a fekete szemétnek, hogy a járdán sétáljon!”

Hadifogolyként egy pretoriai táborban tartották fogva. Churchill később azt állította, hogy Botha tábornok, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke fogta el. (Egyébként Luis Botha volt az, aki 1920-ban nemmel szavazott a Versailles-i békediktátumra, és Trianonban a magyar küldöttségnek azt mondta: - Maguk nem kötelesek EZT aláírni!)

Alig egy hónap múlva, december 12-én Churchillnek sikerült megszöknie a fogságból - kimászott a latrina ablakán, átmászott a kerítésen, félmérföldnyit gyalogolt Pretorián át, majd felugrott egy vonatra. Másnap a dél-afrikai hőségben, egész nap vándorolt étlen szomjan, míg egy bányához érkezett, ahol hatalmas szerencséje volt. A tulajdonos John Howard angol bányamenedzser elbújtatta. Négy napot töltött egy bányaszellőzőben patkányok között, majd egy gyapotbálákkal megrakott vasúti kocsiba rejtették. Három napi utazás végén a portugál fennhatóság alatt álló Durbanbe érkezett, ahol óriási ovációval fogadták. Egyik napról a másikra világhírű lett. Szökése révén egy időre kisebbfajta nemzeti hőssé vált Nagy-Britanniában. Ő azonban hazatérés helyett újra csatlakozott Buller tábornok hadseregéhez, amely Pretoria bevételére indult. Hajmeresztő szökése miatt egy időben az a hír járta, hogy megkapja a Viktória-keresztet - az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért adható legmagasabb brit kitüntetést, - ez azonban végül elmaradt. Ugyanis évekig foglalkoztatta a közvéleményt az is, hogy állítólag cserbenhagyta két társát, akikkel együtt tervezték a szökést. Ugyanakkor Churchill szökése a köztudatban egy időre képes volt feledtetni a súlyos angol vereségeket.

Bár továbbra is írt haditudósításokat, kinevezést kapott a dél-afrikai könnyűlovas ezredhez és egyike volt a Pretoriába bevonuló első brit katonáknak. Unokatestvérével, Marlborough hercegével a brit csapatokat megelőzve megadásra szólította fel és lefegyverezte a pretoriai hadifogolytábor 52 búr őrét. Ezt követően a hazatérést tervezte, mert ő is azt hitte, hogy a búrok fővárosának elfoglalásával véget ért a háború. Pedig - mint tudjuk - a harcok még több mint két szörnyű éven át tartottak. Valamit megérzett azért Churchill is, mert hazafelé Durbanből ezt sürgönyözte a Morning Postnak: „Ostobaság nem észrevenni, hogy félelmetes és veszélyes ellenféllel harcolunk. A burgherek kiváló tulajdonságai csak növelik harci értéküket. Egyetlen búr, a számára kedvező terepen, felér öt reguláris katonával. Ezért nagylelkű, megbocsátó politikát kell folytatni a búrokkal szemben, akik inkább lázadók, mint hadviselők voltak. Békét és boldogságot kizárólag úgy lehet Dél-Afrikában teremteni, ha a holland és a brit fajok keverednek és megegyeznek egymással, hiszen Nagy-Britannia fennhatósága alatt egymás mellett kell élniük most és mindörökké.”

Churchill tehát már huszonöt éves korában világhírnévre tett szert. Bármit is mondott a következőkben, felkeltette az érdeklődést. 1900-ban egyik előadását híres írótársa, Mark Twain a következő szavakkal vezette be: „Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek Winston Churchillt, öt háború hősét, hat könyv szerzőjét és Anglia leendő miniszterelnökét!”
Mark Twain humorosnak szánta a bevezetőt, pedig Churchill ettől a pillanattól kezdve elindult azon a politikai pályán, melynek a csúcsa a második világháborús miniszterelnökség lett.

A búr háború után nyolc évvel, 1910-ben Fokföld, Transvaal, Oranje és Natal államok – brit domíniumként – megalapították a Dél-afrikai Uniót, amelynek első miniszterelnöke Luis Botha tábornok lett. 1961-ben kiléptek a Brit Nemzetközösségből és kikiáltották az ország függetlenségét. Megalakult a Dél-afrikai Köztársaság, ahol az élet minden területén a szégyenletes apartheid - a faji megkülönböztetés - elve érvényesült. Minden a fehérek kezében összpontosult és olyan törvényeket hoztak, amelyek a feketéket megalázták, és háttérbe szorították. Ez a rendszer az 1990-es évek elején összeomlott, több száz törvényt hatályon kívül helyeztek és már a fekete lakosság is szavazhatott. Így 1994. májusában az apartheid ellenes tevékenysége miatt 27 évig börtönben raboskodó, színes bőrű Nelson Mandela, egy thembu törzsfőnök fia lett a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikusan megválasztott elnöke.