Az égitestek a népek hiedelmében

A népek hiedelmében az égitestek mindenha nagy szerepet játszottak. Azon tárgyak közé tartoztak, melyek az ős-ember képzeletét a legelőször foglalkoztatták. A ragyogó, melegítő Nap, az éjjelenkint szelíden világító Hold, a fénylő csillagok millióinak csudálata megfigyelésre s ezekkel együtt zavaros hiedelmek megalkotására ingerelték a régi embert.

De nemcsak a csudálkozás késztette az embereket megfigyelésükre, hanem azon jelentős szerep is mely valaha az égitesteknek a mindennapi életben jutott. Mert régente az emberek nagyon is utalva érezték magukat az égitestekhez való folyamadásra. Persze ezt azután túlvitték; olyan esetekben is az égitestekhez fordultak, a midőn a valóságban azoktól tájékoztatást nem nyerhettek, midőn puszta képzeletre, látszatra, csalóképekre alapították feltevéseiket.

És ezt – különösen a legrégibb korban – egészen természetesnek kell találnunk, a midőn a népek gyermekkorukat élve, magukról oly keveset, az őket környező természeti dolgokról meg úgyszólván semmit sem tudnak; az égitestek reájuk különböző alakban tett nagy hatása következtében a szembetűnőbbeket csodás erővel ruházták fel, sőt isteneknek is megtették s ezeket vallásos tisztelettel véve körül – imádták. A csillagimádás (sabaeismus) minden népnél el volt terjedve. Ez volt az égitestekre vonatkozó hiedelmek egyik nagy határvonala.

A népek már a legrégibb időben eredeti astrognosiákat alkottak. A szumiroktól fenmaradt téglák írásain már említés van téve az égitestekről. Pedig a szumirok több ezer évvel éltek Krisztus előtt. Egyiptomban a XIII.-ik században Krisztus előtt szintén eléggé ismerték az égitesteket. Adatok vannak ugyanerre nézve a hinduk-, a khinaiak-, a mongolok-, arabok-, és görögöktől is.

A régi ősöknek már magáról az Égről is érdekes felvetésük volt. Az Eget félgömbnek, olyan földön nyugvó harangfélének, borítónak képzelték, mely széleivel a vízszintesen fekvő Földre nehezedik s azt köröskörül beborítja. A legrégibb görögök értekezések az égboltozatnak naponkénti forgását tárgyalják. És ezen földfölötti kört – mint Ipolyi A. fejtegeti Magyar Mythologiájában (225.l.) - nemcsak az istenség székhelyéül tekintették, honnan az a „világra lenéz”, melyen a Napot s csillagokat ragyogtatja,járatja, hanem a honnan az ember az életnek szükséges föltételeit : világosságot, meleget, mint egy kútfőből nyeri, jövendőjét kémlelheti stb.


A régiek az égitesteket megszemélyesítették istenekkel, hősökkel,tündérekkel, emberekkel s állatokkal, benépesítették szörnyekkel ; meséket, regéket szőttek róluk.

A finnek a Napot és Holdat külön istenségnek tekintették. Ez utóbbit az előbbi feleségének vagy testvérének vélték, kik közt – mint a rossz házastársak között – állandó a czivakodás. A fenmaradt mesékben a Nap, mint király s királyfi, a Hold pedig mint királyleány is előfordul ; a csillagok testvérekként, sógorokként szerepelnek. A hitregékben a nap-és holdleányok mintaszépségű, szorgalmas, ügyes leányok; felhő szélein ülve szövik az arany és ezüst ruhát. Az égitestek között házasságok történnek. A Kalevala 48 runójában a Szüzet a Nap, azután a Hold megkérte fiának, de nem ment a Nap lakásába. A Nap a mese szerint pedig, mint királyfi elmegy a királyleányhoz, kopog a palota ablakán s a megnyert Szüzet elviszi országába. a Nap közepébe.

A Hold foltjaiban majd embert, majd állatot vélnek. A megdicsőült hősök holtuk után felmennek s ott székelnek.

Fönt a Napban és a Holdban oly életet képzeltek, mint itt lenn. Ezeknek házaik voltak. A Napnak arany lakása, vára, barlangja van, az arany lakásból naponkinti útjára megy s pályafutásának bevégeztével visszatér. És ezeken e lakásokon arany kapu, arany ajtó van stb.

A Napisten az erdélyi néphit szerint magas helyen lakik, a melynek teteje az Eget veri. Hét éjjel és hét nappal folyton-folyvást menve lehet csak megközelíteni.

Tehát az égitesteket nem pusztán physikai hatalmaknak, hanem szabad akarattal bíró lényeknek tekintették. Íly véleményben voltak a régi kor kiváló férfiai. Plotinus nagy buzgalommal fejtegette, hogy az égitestek halhatatlanok. Cicero szerint, ha az ember megtagadná az értelmet az égitestektől, melyeknek rendje és álhatatossága valami csudálatos és melyek minden lény életére és fentartására okvetlenül szükségesek, ez annyi volna, mintha az ember magamagától tagadná meg az értelmet. Firmicus is állította.