Sem Cseke Gábor, sem Kozár Tamás, sem Tatár Anita Seress Rezsőről illetve a Szomorú vasárnapról szóló írásai semmiféle kiegészítésre nem szorulnak, az én mondandóm inkább afféle hozzáfűzés lenne, ami csak Seress Rezső dallamára vonatkozik.

Én mind a mai napig valahogy értetetlenül állok ez előtt a dal előtt, mert annyira émelyítő: érzelem helyett csak érzelgősség van benne, szenvedés helyett csak szenvelgés, sírás helyett csak szipákoló pityergés, szóval, az elviselhetőség határait súroló giccs.

Tény viszont, hogy több mint 100 nyelven elénekelték, még szuhaéliül és kínaiul is, benne volt Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson meg Ray Charles repertoárjában (és még rengeteg híres énekesében, színészében.)

Seress pedig ezzel a dallal (és persze a többi örökzöldjével) és a kétujjas klimpírozásával – zongorajátékával! – a pesti kocsmákban este hattól hajnalig egyszerűen elvarázsolta a közönségét! Vendégkönyvét aláírta Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Otto Klemperer.
Seress fanasztikus élettörténetébe ágyazva persze kilép a dal a szimpla giccs dimenziójából, de a fenti előadók nem ismerhették az apró termetű (156 cm), nyiszlett, csöndes, haláltábort járt Spitzer Rudit. De mégis, mi van ebben a dalban, amitől az egyetlen magyar világsláger lett?

Nem tudtam kiverni a fejemből, meg akartam érteni valamit, amit persze nem lehet…

Csak úgy, automatikusan játszogatom magamnak a dallamot… lefogom a c-moll-t, és tétován, egyenként pengetem az akkord alaphangjait: g-g-g-c-c-c -dis-dis-dis-g-g-g… de hisz ez maga a dallam… Ekkor jöttem rá, hogy ez a dal tulajdonképpen nincsen megírva.

Képzeljük el, hogy egy festő kikever egy színt és az ecsettel csak úgy, próbaként húz a vászonra egy csíkot. (Valamiféle halovány-bordó pasztellt, mert egy c-moll akkordról van szó…) Ránéz, és hirtelen fölismeri kész képként. Pár pöttyöt tesz még a vászonra és kész. A kivételesen szerencsés körülményeknek köszönhetően a mű világhírű lesz, mert abban a korhangulatban a befogadók azt a csíkot valamilyen oknál fogva a magányuk jelképeként ismerik föl.)

Jávor László, a 8 órai Újság bűnügyi tudósítója talán valóban egy szerelmi csalódás – ám épp annyira lehetséges, hogy egy átivott éjszaka után - megírta a szöveget, és eszébe jutott az akkor még csak nagyon szűk körben ismert Seress Rezső.

Seress azt mondta neki, jó, de ebből úgysem lesz sláger, mert ez egy vers. De Jávor nála hagyta a szöveget. (Ugyan mi mást csinálhatott volna vele, hiszen ő maga is az ismeretlenség „jótékony” homályában rejtezik még, nem adhatta versét egy befutott zeneszerzőnek…)

Nehezen ment a zeneszerzés és Jávor egyre jobban elkenődött.
De aztán csak felvirradt Seress és Jávor nagy napja! A Fórum kávéházban egy alkalommal Seress váratlanul előadta a dalt. Telefonon azonnal értesítették Jávort, aki nemsokára megjelent a Fórumban, és a dal hallatán elfogódottan szorongatta Seress kezét. Azt, amelyikkel nem zongorázott.

Mert Seress csak egy kézzel és 2 ujjal zongorázott! Nem tudott se zongorázni se énekelni abban az értelemben, ahogyan ezt hagyományosan értik.

Ott vagyunk most a zene születésének pillanatai közelében! (A környezetrajzhoz feltétlenül olvassák el Korár Tamás írását!)

Seress ott ül a zongoránál, és tétován járatja az ujjait a klaviatúrán, egy c-moll akkordot bontogat, több-kevesebb sikerrel. (Nem volt otthon zongorája, az konyhaasztalra festett klaviatúrán gyakorolt.) Csak úgy járatja az ujjait a billentyűkön, nem dallamot játszik, hanem… élesztgeti az akkordot: g-g-g-c-c-c -dis-dis-dis-g-g-g…

A fejében ott van a szöveg, és… egyszerre csak rásimul a hangokra! Hirtelen és végérvényes áttűnés-egyesülés!
És kész volt a dal! A dallam többi része már automatizmus, a giccs automatizmusa, a milliószor hallott-játszott zenei konvenciótól a világon semmiben sem tér már el a dallam: magától bomlik ki.

De ezt az első sort, ezt csak Seress volt képes valahogy kimetszeni és dallammá emelni a c-moll skálából! Nincs a világon olyan igazi zeneszerző ,legfeljebb egy-két géniusz, aki ilyet merne tenni, de még ők is feltétlenül beletesznek valami variációt! Ilyen dallammal előállni csakis egy abszolúte amatőr zseni képes! Otto Klemperer írta a vendégkönyvébe a Kispipába: „Nem zenész, csak zseni.”

Az egyik legkisebb (156 cm) nagymester, a múlt század pesti éjszakáinak halhatatlanja.

Éppoly szerény és egyszerű volt, mint élete legfontosabb dallama.

A munkatáborban lerúgták a fél veséjét. Összebarátkozott egy pesti úrral, akinek ugyanezen okból szintén hiányzott a fél veséje.

Hajnalonként ez az úr azt kérdezte tőlem – meséli Seress a 60-as években -: Vizelt más Seress úr? Igen? Hát akkor mit akar még? És ennek az embernek igaza volt, valóban nem kell sokat akarni.