Irta: Berényi Sándor dr.

Pénzügyi körökben feltűnést keltett Bornemisza Géza iparügyi miniszter beszéde.
Magyarországon ma már mindenki tisztában van azzal, hogy infláció nem lesz és nem is lehet. Az iparügyi miniszter beszéde azonban ezen túlmenően olyan távlatokat nyitott meg, amelyek alkalmasak a magyar átmenetgazdálkodás fundamentumának, a pénznek helyes és biztos megítélésére. Aligha van ma kérdés Magyarországon, amelynek nagyobb fontossága lenne és amely – természetesen mindig gazdasági szempontból vizsgálva a dolgot – közelebbről érintené millió és millió ember sorsát és magatartását.

Az iparügyi miniszter a hazai termelés, a magyar ipar tőkeszükségletéről mondott néhány igen érdekes adatot, mielőtt rámutatott volna iparunknak az infláció veszélye (vagy gyanuja) elleni különleges szerepére. Elmondta Bornemisza Géza, hogy iparunk jelenlegi struktúrája mellett 8-9000 pengőt kell befektetni ahhoz, hogy egy munkahelyet teremtsünk. A miniszter békebeli befektetési árakkal kalkulált. Vannak iparok, amelyeknél kevesebbe kerül egy új munkahely, mint ez az átlagérték, de pl. a vegyészeti vagy a villamosáramszolgáltatási iparban békebeli körülmények között sokszor 50-60 ezer pengőre volt szükség egy munkahely megteremtéséhez.

Kétségtelen, hogy az új munkahelyekért jelentkező igény nem csekély létszámú, dolgozni vágyó munkást tömörít majd a gyárak kapuja elé. Az sem vitás, hogy e munkásság számára meg kell teremteni a foglalkoztatás lehetőségét. De a miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy ha csupán százezer új munkássereg beállítására gondolunk, milyen immenzus tőkék beállításáról kell gondoskodnia a gazdasági életnek.

Az ipar tőkeszükséglet-problémája azonban ezzel még nem tekinthető elintézettnek.
Bornemisza Géza szólt a felújítás és karbantartás kérdéséről. Az iparágakkal, amelyek lépést tudnak tartani a korszerűsítés igényeivel, szembeállította az ipari ágazatokat, amelyeknél a korszerűsítés és a felújítás ijesztő hiányokat mutat. Nagyban és egészben félmilliárd pengőre becsülte Bornemisza Géza a korszerűsítési, felújítási hiányok pótlásához szükséges összeget.

Az iparnak tehát kétségkívül hatalmas összegekre van és lesz szüksége, annál is inkább, mert iparvállalataink túlnyomó része még nem tekint vissza olyan nagy multra, amelyben alkalma nyílt volna beruházási áldozatainak leírására. A magyar iparvállalatok – a miniszter helyes megállapítása szerint – saját pénzükből rendszerint csak a beruházáshoz szükséges tőkét tudják előteremteni, forgótőkéről már hitelművelet útján kellett gondoskodniok.

Ezen a ponton jut el az iparügyi költségvetés tárgyalása ahhoz a pénzügyi vonatkozású kérdéshez, amely a legközelebbi és a távolabbi jövő szempontjából sorsdöntő fontosságú. Bornemisza Géza megjelölte beszédében azt a forrást, amelyből az ipar tőkeszükségletét – legalább részben – fedezni lehetne. Szerinte az iparvállalatok elkerülhetetlenül fontos és sürgős tőkeemeléseihez biztosítani kellene a mezőgazdaságnak ma pénzfelesleggel rendelkező rétegeit. A miniszter ezzel kettős célt kíván szolgálni. Meg akarja állítani gyári üzemeinek eladósodási folyamatát és hozzá szeretné juttatni arra alkalmas üzemeinket a további fejlődés, a bővítés, az új munkahelylétesítés nélkülözhetetlen eszközéhez, a pénzhez. Megállapításai ebben a vonatkozásban azonban túlnőnek az ipari tárca költségvetési keretein és arra a területre terjednek át, amelyen a háború utáni Magyarországnak meg kell vívnia sorsdöntő harcát a magyar termelésért, a magyar munkáért, a nemzeti jövedelem legfontosabb forrásáért.

A háborúban rendszerint kétféle tőke születik.
Az egyik a szolid, komoly teljesítmény árán szerzett tőke. Ez munkából és áldozatból keletkezik, multja van, tradíciók keretezik és további elhelyezkedését is a hagyományokhoz való ragaszkodás jellemzi. De keletkezik ugyanakkor olyan tőke is, amely a sajátos háborús korlátozások visszfényének a vetülete. Az ilyesmiből elkerülhetetlenül adódó monopolisztikus helyzet, a különleges kedvezményezett állapot, a különféle kijelölés, kontingens és más üzleti előny végül is igen nagy összegeket termel ki magából. Nem állítjuk, hogy ez a tőke a könnyen szerzett és így a könnyen elkölthető, szétfolyó jellegű ága lenne a nemzeti jövedelemnek, de bizonyos, hogy megtartásához, gyümölcsöztetéséhez bizonyos tanácsokra, mondhatnánk nevelésre van szükség azok számára, akiket a háborús konjunktúra e jövedelmek szerencsés birtokosaivá avatott.

A tőke bármely válfaját vonjuk is be fejtegetéseink körébe, kétségtelen, hogy meg kell keresnie az utat, amelyen a további jövedelmezőség kitermelhető belőle. Bornemisza Géza teljes őszinteséggel tárta fel a magyar ipar helyzetét, nem festett rózsaszínű álomképeket, nem nyitott utat a felelőtlen fantáziának. De éppen ebben a komoly és tárgyilagos előadásban bontakozott ki az ipar óriási jelentősége, meg abban a néhány számban, amellyel a miniszter mintegy beállította az ipar rangsorát hazánk termelésében.

Vajjon mi lehet biztosabb befektetési lehetőség a tőke számára, mint a nemzeti termelésnek az az ágazata, amely a legutóbbi gazdasági évben a nemzeti jövedelemnek már 42%-át reprezentálta?! Hol találhatja meg a tőke a kedvezőbb kamatozást, az értékállóbb befektetést, mint abban a gazdasági ágazatban, amelyre a háború alatt és a háború után egyaránt számtalan elodázhatatlan feladat vár?

Bornemisza beszédéből kicsillantak a jövő magyar iparának hatalmas, életerős kontúrjai.
ennek az iparnak pénzre van szüksége. A felgyülemlett háborús tőkéknek viszont elhelyezkedésre van szükségük, kamatozásra, értékállóságra, jövedelem forrására. A tőkét nem lehet hatalmi eszközökkel befolyásolni, a tőke mindig és mindenütt a saját útjain szeret járni. Bornemisza feltárta a kapukat és a tőke most szabadon és függetlenül mérlegelheti, melyik utat választja saját boldogulása érdekében. Bizonyosan lesz a tőkének olyan része – különösen a háborús konjunkturális tőkének –, amely nem tud elszakadni a konjunktúra bűvkörétől. Erre az ideges, tág lelkiismeretű tőkére a magyar iparnak nincs szüksége.

Viszont minden eszközzel oda kellene hatnia a kormánynak, hogy a szolid, komoly tőke ipari elhelyezkedésének az útjából minden akadályt elhárítsanak. Tegye lehetővé a kormányzat, hogy a magyar ipar fejlesztésében résztvehessenek a kisebb tőkék is, amelyek most vagy a háborús idegesség lázában vergődnek, vagy eltúlozott áru ingatlanokban, kétesértékű üzletekben, a közgazdaságra káros áruhalmozásban keresnek elhelyezkedést, értékbiztosítást.

A kisemberek tőkéjének is be kell vonulnia a magyar iparba.
Az előfeltételeket meg kell teremteni ehhez, akár adózási, akár tőzsdei, akár kamatoztatási, osztalékfizetési vonatkozásról legyen szó. Az a magyar ipar, amely a kisemberek tőkéjével gazdálkodik, olyan, mint a nemesített gyümölcsfa: üzletvezetése, munkáspolitikája újjászületik és alkalmazkodik ahhoz a tényhez, hogy kisemberek százai, ezrei bízták rá megtakarított pénzüket. Nem kell ehhez nagy szavakból kulisszát építeni, de a társadalom, amelyben a nagytőke, a nagyipar így találkozik a kisemberrel, a kis- és középtőkével, feltétlenül egészségesebb és kiegyensúlyozottabb életformát alakít ki önmagában.

Akik még mindig nem gyógyultak ki az inflációtól való rettegésből, Bornemisza Géza miniszter beszéde után teljes megnyugvással állapíthatják meg, hogy nem lehet infláció ebben az országban, amely a megnagyobbodott pénzmennyiségek értékálló, jövedelmező, szinte korlátlan mértékű felvételét és gyümölcsöztetését tudja biztosítani ennek a sokat támadott, de végül mégis diadalmas magyar iparnak a révén.