- Holhó, holhó! - hallatszik a jeges hegycsúcsról és lenn, a gleccserpatak völgyében hirtelenül felneszelnek a prémbundás emberek. Kést, szigonyt, fejszét ragadva rohannak fel a meredekre, mert veszélyben a legdrágább kincsük, mindenük, a rénszarvasnyáj. A pásztorok vad kiáltozása farkascsorda közeledését jelenti a völgyben lakóknak. Percek alatt talpon a tanya, még az asszonyok is hegynek törtetnek, hogy elűzzék a tátottorkú, vérre szomjas, rusnya ordasokat.

Nem ritka ez a riadó, mert fenn, a jég birodalmában, örökös a harc: télen medvével, farkassal, sarkirókával viaskodnak a lappok, nyáron a rénszarvasokat megfutamító szúnyogsereggel és minden időben az - emberrel, a „sötétruhájú”-val. Ők maguk bundán, nadrágon, sapkán, övön és cipőn fehér meg vörös hímzéseket viselnek, ruházatuk tehát színes, barátságos. Az orosz, svéd, finn és norvég paraszt dísz nélkül öltözködik, ő a „sötétruhájú”.

Ezek a földművelő parasztok évszázadok óta feljebb és feljebb nyomják a lappokat a hatalmas, szakadékos, örök jéggel borított, terméketlen hegyekbe és rendre birtokukba veszik a rénszarvastrágyával termővé alakított legelőket. Hiába tiltakoztak és tiltakoznak az őslakók, hiába hivatkoznak évszázados jogokra: a termőföldre szükség van: sokkal nagyobb szükség, mint rénszarvasokra. A gyönge lapp - mi mást tehetne, - megzavarodva menekül a föld után nyúlkáló „sötétruhájúak” elől; zavara még jobban megnő, amikor menekülésében fegyveres emberek állják útját és nem engedik tovább.

Mit tudják ők, hogy a Lappföld, a „Same ädnám” csak az ő egyszerű meséikben és mondáikban zárt egész: valójában négy országban, Oroszországban, Norvégiában, Finn- és Svédországban fekszik. Igy persze, nem érik fel ésszel, hogy a határhegyeken, téliesen lakatlan vidékeken, festett sorompók állnak, amelyek előtt meg kell a nomádnak torpannia, ha a túlsó hegy mégoly dús a rénszarvasnak oly kedves zuzmóval.

A szegény lapp számára két lehetőség marad: vagy megfészkel lennt a tengerparton és halászattal próbálja magát fenntartani - de akkor Isten veled hűséges, kedves rénszarvas. - vagy pedig ragaszkodik ehhez a derék állathoz és akkor követnie kell a nyájat örök vándorlásában, amely egyre kietlenebb, egyre járhatatlanabb tájakra szűkül. Olyan helyekre, amelyek nem ellenek a ,,sötétruhájúak”-nak.

Akiket az Isten telepített le

Honnan jöttek, nem tudjuk, ők maguk sem. Mondáik szerint mindig ezen a nagy darab földön éltek, amelyet az ősök „Same ädnám” néven ismertek. - Minket maga az Isten tett le erre a helyre, hogy itt békességben tanyázzunk - mondják, de persze Istenen még néhány évtized előtt valami felhőkben trónoló varázslót értettek. Mert félszázad előtt még pogányok voltak, mohos sziklákon áldoztak, vérrel kevert tejet ittak és papok helyett sámánokra hallgattak. Ma már mind keresztények, bár szokásuk még ma is az ősi pogányidők maradéka.

Apró emberkék, rövidlábúak, hosszúkarúak, széles pofacsonttal, lapos orral és szűk szemmel. Barnák és feketék; szőke csak nagyritkán akad köztük. Egyébként távoli atyafiai a magyaroknak, mert szintén a finn-ugor nyelvcsalád tagjai. Családneveik között sok a magyarhangzású, így ismerősen cseng egyetlen írójuk neve is. Turi Jánosnak hívják az öreg parasztot, aki feljegyezte a lappok szokásait, mesélt, mondáit. Turi János hegyi, tehát nomád lapp. Nyája nincs, de van erős karja, bátor szíve, éles kése és hatalmas fejszéje. Remekül ért hurkok, csapdák felállításához és csalhatatlanul olvas a vadcsapásokban. Fedél alatt ritkán hál, télen-nyáron a medvéket, farkasokat és rókákat hajszolja. Bőrükből pénzel, de teljes ellátását a nyájtartó gazdáktól kapja, akik hússal, tejjel és sajttal fizetik, hogy távoltartsa állataiktól a fenevadakat.

Spekuláló ember, aki tisztán látja népe hanyatlását és közeli megsemmisülését. Felnőtt korában megtanult írni-olvasni, hogy segítégére lehessen testvéreinek a svéd kormánnyal való érintkezésükben. Egy svéd írónő, aki maga is a lappok életét tanulmányozza, utazgatott a Lappföldön, rávette, hogy jegyezze fel népe történetét. Barakkot építtetett számára és nehány hónapot vele töltött, hogy irányítsa az írásban. Turi esetlenül papirosra vetett egyetmást, de esténkint a tűz mellett sok-sok érdekes dolgot beszélt el, amiről nem hitte, hogy feljegyzésre méltó. Az írónő ezeket is leíratta vele és így született meg a maga nemében egyedülálló, páratlanul érdekes könyv, az egyetlen írásmű, amelynek szerzője lapp.

- A mi nagyapáink - mondja az első fejezetben - nagy darab földön éltek; bizonyság erre a sok lapp eredetű város- és falunév a tengerparton, ahol testvéreinknek ma már az ír magját sem lehet találni. De ott vannak a völgyekben a kivájt barlangok, amelyekben laktak, és a vermek, amelyekben az állatokat fogták. És mindenütt megtalálhatók a régi sírok is, amelyekben a ruosza-tsúdok (oroszok) által megölt lappok pihennek.

(folyt. köv.)