A vadászaton kívül legelterjedtebb időtöltés volt a lovag-torna, lovagok mérkőzése, mely sokszor sebesűléssel, sőt halállal is végződött. Az ilyen játékokon, viadalokon azonban korántsem vehetett mindenki részt, csakis kifogástalan nemesi származású, lovaggá ütött levente.
A leventeségre menendő, zsenge gyermekségétől, rendszerint hétéves korától fogva, valamely lovag udvarán nőtt fel, ott apródoskodott, kezdve a legkönnyebb szolgálaton, végezve a fegyverhordó tiszten. A mikor aztán férfiúvá serdült, lovaggá ütötték. Napokon, sőt heteken át készült erre fontos szertartásra. Az egyház megbőjtöltette és meggyóntatta. A testi nemesség és lelki tisztaság jelképezésére a próba-torna előtt, a mely után lovaggá avatták, megfürdették nyilvánosan és fehér ruhát adtak rá. Azután attól a lovagtól, a kinek oldalán a leventeséget tanúlta, kapott teljes pánczélt, czimeres zárt sisakot, fegyverül kardot és lándzsát, paripát és ezután megtörtént a lovaggá ütés.
Nálunk azonban a lovagintézmény nem vert olyan mély és tartós gyökeret, mint nyugaton, főként Francziországban. A magyar nemes születése jogán lovag volt, lovaggá ütés nélkül is. Mindazáltal a lovag-szokások hozzánk is korán, már az Árpádok alatt, átszivárogtak. I. Béla királyunkról az a hagyomány, hogy száműzetésében, Lengyelországban, azzal szerzett magának feleséget és otthont, hogy a litvánok fejedelmét párbajban, lóháton, lándzsával harczolva, legyőzte. Ez a mérkőzés aligha volt csak lovag-játék, ez a viadal komoly számba mehetett. Szent László királyunkat kora első lovagjának tartották. III. Béla Esztergomban lovagjátékokat rendezett, vendége I. Frigyes császár mulattatására. Az Anjou-ház uralkodása alatt a lovagi szokások könnyen vándorolhattak át hozzánk franczia földről. Nagy Lajosról tudjuk, hogy mintája volt a lovagnak, hogy nemcsak a komoly, a véres háborúhoz értett, de hogy mulatságnak is szeretett a lándzsa-törést.
A legtöbb emlékünk a Mátyás király korából maradt fönt. Az ő uralkodása alatt Budán, Visegrádon, külföldön is, ahol éppen tartózkodott, megszokott, mindennapi mulatság volt a lovag-játék. Koronázásakor s azután is többször, előkelő külföldieket ütött lovaggá. Amikor második feleségét, Beatrixet Székesfejérvárról Budára hozta, útközben a vendég cseh, bajor és német herczegek hevenyésztek tornát, a mikor lovon lándzsával összecsaptak. Egyszer aztán mind a két összetűző lovag úgy vágódott ki a nyeregből, hogy a királyi menyasszony hangosan fölsikoltott. Azt is tudjuk, hogy Mátyás maga is szerette a lándzsa-törést; hogy győzelmesen mérkőzött Holubárral, meg a cseh Suoblával, a kit utóbb zsiványkodásért fölakasztatott.
Míg virágjában volt a lovasság és a tornajáték, nemcsak a fejedelmek s a nemesek szerették, de a nép is szivesen nézte s lelkesen megbámulta. Az egyház azonban rendszerint, ha valamely baleset történt, tiltakozott a torna divatja ellen, s azt a csatát, amely lényegében játék volt, de végződhetett veszedelemmel is, olyankor bűnös hivalkodásnak, gonosz szándékú istenkisértésnek nevezte.
A tornára az alkalmat rendszerint valamely udvari ünnep, leginkább a fejedelmek házassága adta meg. Az ellenfelek az idő és szokás által szentesített módon hívták ki egymást a bajra, azaz: az egyik lovag a másiknak apródja által meztelen kardot küldött. A kard átvétele a kihívás elfogadása volt. A mint ezen átestek, mindenik fél megválasztotta és megnevezte a maga bíróságát, természetesen a legjobb nemes emberekből, a kik járatosak voltak a lovag-szokásokban. A viadal idejét és helyét aztán a bíróság határozta meg.
A bíróság döntött abban is, hogy az ellenfelek alkalmasak-e a lovagi bajvívásra, azaz megfelelnek-e a lovagi követelményeknek? A torna-törvény egyenként sorolja föl, kezdve a mindkét ágon való nemes születésen, hogy – ha a kérdés vitás, avagy homályos, mi mindent kell bizonyítania a lovagnak, hogy lovagnak elismertessék s hogy torna-viadalra bocsássák.
Némely erkölcsi folt, a lopás példáúl olyan bűn volt, a mely a bűnöst örökre kizárta a tornáról. Egyéb bűnökre még szemet hunytak; de a lopás s nő-ócsárlás nem kapott kegyelmet. A torna idejére a torna helyét sorompókkal zárták el, oldalain a hölgyeknek páholyt, azoknak az uraknak, a kiknek nem volt tisztük, a kik csak nézők voltak, emelvényeket, a bajvívóknak a sorompó két szembe eső oldalán két sátrat állítottak. Ha városon tartották a tornát, a sorompók fölállításával, a porondozás gondjával a város polgármesterét bízták meg.
A vívás napja előtt nehány nappal már megjelentek az ellenfelek a megjelölt helyen nagy és fényes kisérettel. Mindenik fél magával hozta a maga versenybiráit; mindenik fél hozott magával kürtösöket, heroldot (hírnököt), czímer- és zászlótartó apródokat, lovászokat és szolgákat. A bajvívást legalább háromszor kellett kikiáltani nyilvános helyen. A kürtösök kürtöléssel összecsődítették az embereket, s amikor már elégséges közönség gyűlt össze a herold kikiáltotta a kihívó, s a kihívott nevét, a kihívás okát, a bajvívás helyét és idejét. A viadal napjáig a társaság, a mely a tornán összegyűlt, a bajvívó lovagokkal naponként nagy lakomát ült, este meg – olykor hajnalig, fáklyafénynél tánczoltak. A bajvívásra játék-királyt választottak; ez a birákkal tartotta meg a szokásos próbákat; ők vizsgálták meg a mérkőzés előtt a bajvívók sisakját, czímerét, vértjét és fegyvereit.
A próbák és igazolások a helyszinen folytak le, ott engedték meg vagy tiltották el a mérkőzést. A torna-viadal krónikái két esetet ismernek, a melyben a lovagot eltiltották a tornától: ha lopott s ha asszonyt rágalmazott. A vakmerőt ki a mondott bűnökben ludas volt, s mégis lovagias mérkőzésre jelentkezett, nemcsak a viadalról tiltották el: de legtöbbször nyomban meg is lakoltatták. Elvették tőle a szépen szerszámozott paripát, őt pedig a szolgákkal és lovászokkal elpáholtatták. A ki nőt sértett meg oktalanúl, azt megütlegelték, aztán ló helyett a korlát gerendájára ültették, nyilvánosan elismertették vele, hogy hazudott és rágalmazott s végül alázatosan bocsánatot kellett kérnie a megsértett asszonytól.
A lovag-törvények még egy vétket büntettek szigoruan, a tornáról való kizárással: ha a lovag kamatra adott kölcsön pénzt. A középkor a harácsot, a rablást, a fosztogatást törvénybe ütköző, jogtalan cselekedetnek tartotta ugyan, de nem erkölcsi foltnak; a rabló törhetett lándzsát, de nem a tolvaj, a ki úgy lopott, hogy életét nem koczkáztatta és nem az uzsorás; mert a pénzzel való üzérkedés a középkorban nem volt nemes emberhez méltó foglalkozás.
Miután a bírák mindent rendben találtak, ha a bajvívóknak nem származásban, sem erkölcsben nem volt olyas foglalkozásuk, a miért alkalmatlanok lettek volna a lándzsa-törésre: megkezdődött a viadal. A bajvívókat a szembenéző két oldalról, lóháton, leeresztett sisakrostéllyal, fegyvertelenül csatlósok vezették a porondra, apródjaiktól ott vették át a már megvizsgált lándzsát s azután egymásnak mentek.
Ha semmi olyan baleset nem történt, a mely megakaszthatta, vagy meg is szakíthatta a viadal lefolyását, rendszerint három lándzsát törtek egymás után, s végül még egyenes karddal is viaskodtak. Megtörtént azonban gyakran, hogy egyik-másik lovag kibukott a nyeregből, hogy karját, vagy lábát ficzamította ki, a mikor aztán más lovag állott a helyére. Az olyan csel vagy fogás a viadalban, a mely megbénította az ellenséget, nemcsak a torna-szabályoknak, de a lovagi becsületnek is sérelme volt.
A győztes lovagnak jutalom járt, a melyet rendszerint az adott, a kinek udvarán a tornát tartották, s a jutalmat a győztesnek vagy a legrangosabb, vagy a legszebb nő adta át. Ez utóbbi esetben, némely helyen, némely időkben megesett, hogy a jutalmat osztó hölgy a jutalmat egy csókkal toldta meg. Semmi föltünéssel, semmi megszólással sem járt a győztes lovag ilyetén megcsókolása.
