|
„Kodályt ünnepeljük”
Több éve már, hogy rendszeresen figyeljük a budapesti lapok zenei rovatát s most, amikor- a legutóbbi ünnepi Kodály- esten (nov. 7 Operaház) – olyan nagyságról volt szó, akinek értékeléséhez nem fér többé kétség, és olyan alkalomról, amelyik méltó a legmesszebbmenő sajtóvisszhangja, úgy érezzük, nem fölösleges megállanunk egy pillanatra a bírálatoknál. Sajnos: most sem tudta felülemelkedni eddigi nívójukon: szűkszavúan, zavarosan emlékeznek meg az estről, nem a lényegről, hanem a külsőségekről beszélnek.
Nem mondanak ugyan olyan általánosságokat, amiket bármire rá lehet húzni, de ennek is megvan az oka: a magyarul éneklő Set Svanholm, a szcenirozott Psalmus Hungaricus és Jézus és a kufárok. Talán ha ez a két külsőség elmarad, erről a hangversenyről is azt olvastuk volna, amit annyi másról: a karmester – derekas munkát végezett- a szereplők – tudásuk legjavát adták- és a közönség – melegen ünnepelte a jubiláló mestert. Peddig ennek az estnek sokkal többet kellett volna jelentenie, hiszen ez volt az első komoly igényeket támasztó Kodály- est, olyan jubileum, amit nem lenne szabad egy sablonkritikával elintézni és olyan jubilánt, akinek méltatására – különösen most – nem elég – egy legnagyobb magyar zeneszerző – vagy – ősz mester- féle odavetett jelző. Az egyik kritika alaptján (Ujság) azt kell hinnünk, hogy írója nem volt jelen a hangversenyen, sőt még azt is átallotta, hogy legalább a műsort jól megnézze. A műsor időközben megváltozott: négy Kodály-dal helyett ötöt hallottunk, a dalok zenekari kiséretének szólamanyaga viszont nem érkezett meg Németországból (1). Úgyhogy Ferencsik János zongorakiséretével kerültek előadásra. Mindenről az Ujság kritikusa semmit sem tudott.
Őszerinte –Losonczy György és Koréh Endre énekelt egy- egy dalt ( a műsor szerint is- valójában Koréh kettőt énekelt), de később már a műsortól is függetleníti magát: ha eszerint írta volna bírálatát, akkor tudná, hogy Failoni két számot vezényelt. Ferncsikről pedig úgy hinné, hogy hármat (az elmaradt dalkíséreteket is beleértve) ; őszerinte azonban –az est első felének négy számát Ferencsik János karmester, egyet - egyet Kodály és Failoni vezetett. – Az alig néhány soros beszámoló többi részét a Székelyfonó szereplőinek a program sorrendje szerint való felsorolása (holott most már értékelő felsorolást várnánk.) és néhány általános, mindenre illő mondat tölti ki. (Az illusztris, zeneszerző mellett a hallgatóság az est valamennyi közreműködőjét is sok meleg tapssal halmozta el… stb.) A többi kritikus látszólag lelkiismeretesebb. Ők elmennek a hangversenyre (Gaál Endre a Magyar Nemzet- ben a második estről is bírálatot ír) és majdnem mindnyájan észreveszik, hogy Svanholm magyarul énekelte a Psalmust és, hogy két szám szcenirozva került bemutatásra. De beszéljenek az adatok.
A fennmaradó tizenegy kritika közül három tartja fontosnak, hogy néhány szóban vázolni próbálja Kodály jelentőségét (Pesti- Vágó József, Pesti Hírlap –Molnár Jenő Antal és Uj Magyarság- Hanvay Géza). Az írók jóhiszemű lelkesedése arra késztet, hogy megbocsássuk az olyan dagályos üres mondatokat is, amilyenekkel pl. Hanvay Géza kritikája indul: Kodály: az örök magyarság kifejezője. A legrégibb multból is állandóan merít, hogy a legtávolabbi jövő is az élet folytonosságával, épségben kapja meg zenéjének megújhítón serkentő magyar életérzését. Meg kell állapitanunk, hogy jóhiszeműség, tiszletel és lelkesedés még nem elég valakinek az értékeléséhez. |