|
Kodály Zoltán hatvan éve
Kezdetben volt az álom és az ígéret. Kodály Zoltán huszonkétéves zeneakadémiai növendék, alighogy felkerült Nagyszombatból Budapestre, egy napon arra ébred, hogy szűk neki az ezerkilencszázas Magyarország. Szűk a budapesti Zeneakadémia, ahol nem illik magyar zenéről beszélni és szűkek a vidéki nagyvendéglők, ahol minden belevész a cigányzene ópiumfelhőjébe. Kevés a Dankó- és Dóczy-nóták magyarsága, de kevés Mihalovich Ödön és Koessler János európaiasága is.
Idősebb jóakarói felvilágosítják, hogy Magyarországon nem lehetséges más, mint Wagner-imádat vagy csárdás-kultusz; vagy műveltség, vagy magyarság, harmadik megoldás nincs. Az egyenlet ugyanis halálosan pontos: nyugati műveltség annyi mint Bayreuth, magyarság annyi mint Dankó Pista. Mire Kodály azt feleli: így nem kell egyik sem. De talán van valahol egy igazibb magyarság s egy igazibb Európa, és talán születhetnék belőlük egy igazibb harmadik is: magyar műveltség, sőt művészet, amelyre szüksége lehet a világnak.
S ki oldhatná meg a problémát jobban, mint akinek e megcsömörlött század szárnyakat adott a torlaszok átrepülésére: a legirreálisabb, tehát legszabadabb művész, a muzsikus? A jóakarók fejüket rázzák és Kodály Zoltán útnak indul. Valahol ugyanígy indulnak mások is ezidőtájt, de mind külön körökben járnak s mind ámultan érzik, milyen egyedül lehet az ember ezerkilencszázötben Magyarországon. Az is különös, hogy egy fiatalember hangja ennyire kiforrott és ennyire elszánt, szinte komor. Akinek a színpadon jelenése következik, nyílván korábban tud róla és készül rá, mielőtt az ügyelő szólítaná: a világ csak lassan fog hozzákomolyodni ehhez a hanghoz, főleg 1914 óta. Addig meg kell keresni a sejtelemhez a valóságot. Az első út magyar falvakba visz, előbb a Felvidékre, azután Erdélybe, később a Dunántúlra; ott kiderül, hogy valóban él még valahol egy lassú szívverésű, titkos emlékezet, régebbi a csárdásnál és cigányzenénél. A második út Párisba, Berlinbe, Rómába vezet; ott kiderül, hogy valóban van valahol egy nyugatibb nyugat Bayreuthnál.
Tengeri szél fúj a kelta partokon. Debussy most írja az Ibériát és déli szigeteken még görögütemü táncokat járnak, akár Nausikaa és Sappho korában. Az álom most egyszerre kinyílik, mint valami roppant virágkehely és elfoglalja a teljes láthatárt. Ettől kezdve Kodály Zoltán csak a lényegessel hajlandó szövetséget kötni. Feldolgozásai Bachnak, Debussynek, Vivaldinak és a gregorián korálisnak hódolnak, - kívülök, mint szövetséges, mint művészi anyag, már csak Szkárosi Horvát András vagy Bornemisza Péter foglalkoztatja, meg a régi népi dallamok.
Csupa „mélykultúra” és „magaskultúra”, sűrített tartalom, óbor és kenyér. Nem kertel s nem egyezkedik, megy az Igéret hívása után; keveset lép és lassan, de mérföldeket. A forradalmár, csak felét látja a világnak; ő az egészet akarja látni. Már fenn is áll a magaslaton, már fel is méri nyelve, művészete és hazája helyzetét, a külsőt és a belsőt. Egyik kezünket az ázsiai rokonok fogják, másikat a nyugati klasszikusok. „Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt híd lenni, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld? Feladatnak elég volna újabb ezer évre.”
És a belső helyzet: „Ha nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletesen formában kifejezni: akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dallamában nem találunk. Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezésre a nemzeti léleknek. Zenei köztudatunk-akkor lesz, amikor a nyolcadik millió is magáévá teszi hétmillió magyar zenei érzését, amire ma még idegenkedve néz. S eljön az idő, mikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. De hát ez még mindig csak álom, ígéret és megszállottság. Igaz, hogy épp azért tesz képessé olyan erőfeszítésre, amilyenre egész nemzedékek is ritkán vállalkoznak s amelyre a józan ébrenlét sohasem vállalkoznék. El kell felejteni, hogy űr van alattunk, hogy a semmiből kell mindent létrehozni. Előbb magyar énekbeszédet, a dal, az eposz és a biblia magyar hangját; - az Énekszó, a dalsorozatok, a Psalmus Hungaricus ennek a hívásnak engedelmeskednek, Balassi, Berzsenyi, Kölcsey és Csokonai, más-más hanghordozással, immár a versükkel egyenrangú zenében is megszólalnak, mint Megkésett melódiák. (S ez egyúttal az örökség átvétele; mert Kodály sokkal inkább a magyar líra nagyjainak örököse, mint Liszté vagy Erkelé.)
Azután: klasszikus magyar zeneformát, a karének újjászületését; - a gyermekkarok és motetták, a Te Deum s a Jézus és a kufárok ezt a parancsot teljesítik. Velük kezdődik egyben a magyar nevelés megújhodása zenében; ma nemcsak minden muzsikus, hanem minden nevelő is Kodály tanítványa Magyarországon.
Művészete immár kezet fog a nyugati nagyokéval, az énekes és dallamos szépség régi mestereivel, akiknek varázsló hatalmát és építő erejét átplántálta Magyarországra. De ez a borongó dallamosság, ezek a természetből szűrt, mégis oly irreális szivárványszínek és mesehangok, ez a nehéz kődből előbontakozó hősies szárnyalás, mely a magasban is sors és vegetáció súlyos törvényét idézi: mind ez a nyugati zene számára nem kevésbbé új tünemény, hiszen Európa nem ismerheti Vörösmartyból és Jókaiból, legfeljebb tán az Ezeregyéjszakából.
Így bomlik ki a magyar zenei klasszicizmus, ama megjósolt „harmadik tünemény”, a kelet-nyugati művészet csodája, mely-itt is, ott is világit újszerű tüzével. S a követelés még egyre nő: magyar hangszeres nyelvet! – a kamaraművek, a Nyári este, a Marosszéki és Galantai Táncok, a Felszállott a páva a magyar művészi zene elmaradt nagy évszázadainak dallamát zendítik meg, szóra keltve az alvó kárpáti tájakat Európa új zenekarában.
És tovább, még tovább: magyar énekes színpadot! - a Háry-János és a Székely fonó is zenedráma küszöbéig hevítik a népballada égő ritmusát s benne az állandó visszatérő kérdést: valóság és álom viaskodását az emberi élet birtokáért. Végül, mind-ennek keretéül és koronájául: magyar zenei szellemet, vagy inkább öntudatra ébredt magyar humanitást, mely folytatója tud lenni az emberiség minden nagy gondolatának... Úgy rémlik, mind közül ez a legmerészebb magasság és legtávolabbi ígéret.
Ma, a hatvanéves Kodály Zoltánt ünneplő Magyarországon, mintha ez az igézet is útban volna a megvalósulás felé. De ne feledjük, hogy a költők, s épp a legnagyobbak, ünneplő hazájuk újjongása közepette is magányos emberek. Igazi otthonuk nem a Birodalom, hanem az álom a birodalomról. Ez a legtöbb, amit az emberiségnek adnak, - ennél többen nekik sem adhat senkisem. |