|
Képzőművészeti szemle
Két hónapnyi szünet után újra megindult a budapesti képzőművészeti kiállítások áradata. Egyszerre hat kiállítóhelyiségben jó párszáz mű látható, hol tizennégy napig, hol négy héten át: a közönségnek tehát bő alkalma nyílik tárlatlátogatásra. De a gyanútlant egyebütt is érhették meglepetések, a lakberendezési vásáron éppen úgy, mint egyik nagy áruházunkban, ugyanis iparkodó kiválogatással újabban jobbfajta festményeket, rajzokat, szobrokat is kínál vásárlóinak, akik tulajdonképpen csak szükségleteiket akarták ott kielégíteni. Hová lesz ez a sok ezer - mert hiszen az évad végéig ezrekre szaporodik fel a kiállított tárgyak száma -, hová lesz a sok-sok műtárgy? A „megvették” cédula csak igen szórványosan ékeskedik rajtuk. De művészeink mégis csak eltengődnek valahogyan, megcáfolva a régi mondást a múzsák háborús hallgatásáról. Vagy talán efféle művekben is zugforgalom alakult ki, de a kiállításokon kért áraknak csak töredékeért? Efféle köznapi dolgokon töri fejét a kritikus, aki azzal az elszántsággal indul el szemléjére, hogy a művészettel találkozzék, de ebben a várakozásban annyiszor megcsalódik, mert igen gyakran csak életküzdelmet lát maga előtt. Ma azonban ez is szent s az ismertetőt szomorúság fogja el. Csak dícsérnie szabad, s ha nem lehet, inkább hallgatnia kell; említésre érdemes pedig olyan kevés akad körútján. Különösen, ha nem napilapba ír, tehát nem az értéktől független eseményekről számol be, hanem csupán a maradandót kutatja. A Nemzeti Szalon 97. csoportkiállításán a legeredetibb hangot kétségtelenül Kazár László ütötte meg, aki groteszken kavargó grafikai képzeletét zsúfoltan burjánzó rajzokba önti. Ötletes érzékiséggel néha kissé fanyarkásan, szkeptikusan nézi témáit és eljátszogat vélük virtuózi módon. Alkalmasint még sokszor és sokat fog hallatni magáról, különösen, ha biztos ügyessége nem csábítja modorosságra. Ugyanezen a kiállításon láthattuk, hogy ifj. Czene Béla idealizáló kompozíciók útjáról letérve népies tárgyú megfigyelésekkel is foglalkozik. A Tamásgaléria ötvenhárom vízfestményt mutatott be legjava művészeinktől. Majdnem kivétel nélkül csupa igazi műalkotás, a mai viszonyok között igen olcsó árakon. Ezt a banális tényt is meg kell említenem. A mai vásárlóközönséget bizonyára közelebb hozza a művészethez. Különben e kiállítás arról számolt be, hogy az első sorban álló és vezető festőink az akvarellezésben is kitűnő eredményeket érnek el. Szőnyi Istvánról és másokról tudtuk már, de itt Bernáth Aurél is bebizonyította ezt. A Nemzeti Szalon őszi tárlata tagkiállítás volt. Eddig e címen boldog-boldogtalan kiállíthatott, most azonban, úgylátszik, valamiképpen útján állották a rohamnak. Eképpen elfogadhatóbb tárlat verődött össze, amelyben a legkülönbözőbb életkorú, értékű és törekvésű művészek férnek meg egymás mellett. S ha az erről beszámoló elsőnek Beck O. Fülöp kitűnő érmeit és Móricz Zsigmondról mintázott fejszobrát említi, utána felsorolhatja azt, ami emlékezetében örömként megmaradt. Andrássy Kurta János Szabó Dezsőről faragott kőfejét. Fényes Adolf egy már többízben látott festményét, Márffy Ödön szeszélyes meglátásait. A fiatalok között ezúttal sem jelentkezett a régóta várva-várt, eredeti nagy tehetség, de mások nyomdokain járva tisztes színvonalat értek el.
A Képzőművészeti Társulat idei őszi tárlatát a Benczúr-társaság jubileumi, Vastagh Éva emlék- és Haranghy Jenő gyűjteményes kiállítására áldozta. A Benczúr-társaságot Benczúr Gyula emlékezetére tanítványai húsz évvel ezelőtt alapították, hogy mint a tárgymutató mondja, nagynevű mesterük emlékét ébren tartsák és hogy a művésztagok a klasszikus hagyományok és a művészet örök törvényeinél tiszteletét ápolják. 1922 ben történt ez, valójában azért, hogy a Nagybányáról elindult diadalmas festészet térfoglalása ellen az akadémikus védekezzék.
Az akkor mindenképpen vezető és irányító Szinyei Merse-társasággal szemben a Benczur-társaságban gyült össze az a maradibb hajlandóságú jobbfajta művészcsoport, mely szintén nem volt elragadtatva a Műcsarnok festőiparos művészpolitikájától. Azóta igen sok víz lefolyt a magyar művészet sodró folyamán és nem biztos, vajjon a mai tagok mindegyike azokon a nyomokon jár-e, amelyeket az alapítók elképzeltek maguknak, nem az örök művészet, hanem az akadémizmus védelme tekintetében.
A társaság tagjainak művészetébe betört az impresszionizmus, utána expresszionista hajlandóságok is jelentkeztek némelyik tagjánál, egyesek Itália felé kacsintva neoprimitívizálnak, mások etnográfiai alapon magyaroskodnak és csak néhányan maradtak meg van járnak újból a műtermi realizmus örök törvényeket tisztelő kényelmes útjain. Nem tartozik közéjük Istokovits Kálmán, ez a nyugtalan elméjű és ezerfelől befolyásolt fiatal művészünk, aki minden témával és úgyszólván minden kifejezési móddal megpróbálkozott már, hogy csapongó képzeletét képalakításba sürítse. Basilides Sándor és Basilides Barna is túlnőttek a társaság korlátain, nemkülönben Heintz Henrik is.
Haranghy Jenő gyűjteményes kiállítása, mely a Műcsarnok egész jobbszárnyát, tehát öt termét foglalja el, hű képet ád ennek a fölötte sokoldalú és termékeny művészünknek huszonöt éves tevékenységéről. Haranghy nagyméretű falfestményektől egészen kicsiny, rajzokig a festő- és rajzolóművészet minden terén és technikájában dolgozott. Helyhez kötött műveinél jóval nagyobb ismeretséget és népszerűséget és népszerűséget szeretek neki illusztrációi, karcai és vízfestményei. |