|
Schöpflin Aladár és a Nyugat
A „Nyugat” – bizonyára lesznek még, akik emlékeznek reá - 1908-ban indult meg. Addig annak a nemzedéknek, amely elindította sehol sem volt otthona, és írói, költői a napilapok tárcarovatában, vagy Kiss József folyóiratában, a „Hét”-ben igyekeztek szóhoz jutni. Adynak már megjelent az „Új versek” kötete, de a nemzedékebeli többi költőről és íróról nem igen akartak tudni a kiadók. A nagy részvétlenségben, amely az új írókat fogadta, feltűnt, hogy a tisztes multjának emlékeiben megöregedett „Vasárnapi Újság” irodalmi rovata számról-számra elismerő méltatásokat szentelt a fiatalok munkáinak. Osvát Ernő figyelmeztetett rá bennünket elsőnek, hogy a konzervatív „Vasárnapi Ujság-ban egy bajtársunk rejtőzködik. Bajtársunk, bár nem ismerjük és ő sem bennünket, de hogy hozzánk tartozó, nyilvánvaló névtelen kis bírálataiból. Az elsők egyike volt, aki Ady mellé állt és higgadt, nyugodt módján föltétlenül elismerte benne a rendkívüli jelenséget. Ugyanígy méltatta a korszak többi fiatal íróját, megjelenésük sorrendjében Krúdy Gyulát, Cholnoky Viktort, Szini Gyulát, Nagy Endrét, Bíró Lajost és másokat.
Osvát csakhamar többet is megtudott a névtelen bajtársairól. Mindenekelőtt a nevét és azt, hogy tanári diplomával került ujságírósorba. Mikor azután a „Nyugat” megindult. Osvát első gondjai közé tartozott, hogy meghívja Schöpflint az új folyóirat munkatársának. A „Nyugat” első évfolyamának hatodik számában jelent meg Schöpflin első írása. „A város” volt a címe, és tartalma határozott hitvallás a haladás gondolata és a haladó élet jogai mellett. Már ebben az első cikkében próbáját adta annak - ami azután annyira megkülönböztette az irodalomtörténet és kritika más művelőitől – hogy az irodalmat nem tekinti elszigetelt jelenségnek egy-egy nemzet életében, mert a legkülönbözőbb külső hatások az alakítói. Az irodalom szerinte társadalmi jelenség is s azért a nemzet társadalmi élete nagy befolyással van reá. A „Város”-ban a huszadik század Budapestjének viszonyát vizsgálja a vidékhez. Szembeállónak látja egymással az öregebb nemzedéket, amely a vidékről került föl a fővárosba, még a fővárosban született, nevelkedett és a haladó civilizáció minden eszközével szinte tüntetően élő fiatal nemzedéket. Az öregek ellenzői annak, hogy a falun születettek beleolvadjanak a városba és utódaikban elveszítsék faluról hozott sajátságaikat. A várost a faluval szembeállítani elég gyakori jelenség volt abban az időben Beöthy Zsolt Lampérth Géza első verseskötetéhez előszót írt és abban elismerően állapította meg Lampérthról, hogy az az elfajzott városi költészettel szemben az egészséges falusi költészet képviselője. Lampérth köretét megbírálta a „Budapesti Szemlé”-ben Gyulai Pál és szembeszállt Beöthy felfogásával. Kereken tagadta annak jogosságát, hogy a különbség tétessék városi és falusi származású költészet között.
Ugyanezt cselekszi cikkében jó néhány évvel utóbb, de nem kevésbé időszerűen Schöpflin. Árpád vitéz lovasainak utódai ma már várost csináltak maguknak, a maguk képére, nagyobbat, szemünknek szebbet, mint Bizánc, melynek kapuját Botond vitéz bevágta. És ebben a városban laknak sokan Árpád utódai közül, itt töltik életük napjait, de még nem tanulták meg hallgatni a város zenéjét…. És eltelnek haraggal a város gépeinek kattogása, villamos kocsijainak csörömpölése, emberéinek zsivaja ellen, mert nem veszik észre, hogy szép zene a kasza pengése, a pacsirta éneke, a tücsök ciripelése, de éppen olyan szép, ha nem szebb, a gyári gép kattogása, a villamos vasút csörömpölése és az emberek vásári zaja is. Mindegyik egy-egy szólama a nemzeti jövő, a nemzeti nagyság nagyszerű szimfóniájának. A „Nyugat” alig hogy megindult, hatalmas ellenfelekkel került szembe. Már az új folyóirat címét is ellenséges indulattal fogadták, mert e maguk irodalmi ideáljával ellentétes szándékot olvastak ki belőle. Úgy fogták fel a „Nyugat” címét, hogy az jelszó a nemzeti hagyománnyal szembefordulásra. Azok az immár igen kevesek, akik jelen voltunk a „Nyugat” keresztelőjén, sőt részesei is a névkeresés töprengő munkájának, jól tudjuk, hogy a végleges cím semmiféle programmot sem akart jelenteni. Osvát volt a kigondolója és ugyanő egy sor más címé is.
Akadt közöttük nem egy megfelelő és majdhogy nem véletlenül történt, hogy mégis a „Nyugat”-ban egyeztünk meg. A „Nyugat” programmját Ignotus fejtette ki és Osvát valósította meg folyóiratában. Politikai célzatosság sem az egyikben, sem a másikban nem volt, legkevésbbé a nemzeti hagyománnyal szembefordulás szándéka. Egyetlenegy jelszava volt a „Nyugat”-nak, s annak érvényesítésére törekedett páratlan tehetségével Osvát: utat nyitni minden igazi tehetség érvényesülésének, akármerről érkezik és akárhová tart is.
Ennek a törekvésnek állt szolgálatába már legelső írásával Schöpflin Aladár. Örömmel fogadtuk nemcsak azért, mert látszólag a túlsó táborból érkezett, hanem mert megnyugtató elfogulatlanságot és bölcseséget hozott magával. Már ő túl volt a fiatalos felelőtlenség korszakán, túl azon is, hogy az apró jelenségek között elveszítse az ítélkezés mértékét. Hogy mekkora értékkel, gyarapodott benne a „Nyugat”, hamar nyilvánvalóvá lett azután, hogy első cikkét a többi követte. Az első évfolyam első kötetének tizedik számában jelent meg a legközelebbi („A magyar ősi ritmus” Gábor Ignác könyvének alkalmából) és attól fogva az első kötet mindenik számában szerepelt Schöpflin vagy tanulmánnyal, vagy a „Figyelő”-rovatban könyvkritikával.
Milyen újszerű és merész cselekedete volt, mikor „A két Vörösmarty” című tanulmányában kétfelé osztotta Vörösmarty költői munkásságát s az első részbe sorozta mindazt, amit 1848-ban írt, a második részbe mindössze két költeményét, az „Előszó”-t meg a „Vén cigány”-t, s hozzátette, hogy Vörösmarty költészetében végső korszakának ezt a két alkotását ítéli jelentősebbnek költői érték és a későbbi nemzedékekre való hatása tekintetében is. Egyáltalán a bátorság, kényes kérdések körül a nyílt beszéd jellemezte Schöpflinnek a „Nyugat”-ban megjelent írásait. A folyóirat első évfolyamának szeptemberi számában egy időszerű eset alkalmából a protestantizmusnak a gondolatszabadsággal való viszonyáról elmélkedett és állapított meg olyan igazságokat, amelyek bizonyára sem jobbra, sem balra nem tetszettek, mégis bölcs igazságok voltak. A későbbi évfolyamokban azután megkezdte összefoglaló tanulmányait élő íróinkról. Mikszáth Kálmán volt sorukban az első. Ugyanolyan szemszögből ítélte meg helyzetét irodalmunkban és társadalmi életünkben és mutatott rá írói sajátosságaira, mint nemrég megjelent kitűnő Mikszáth-monogramjában. Pompás jellemrajz Gyulai Pálról írott tanulmánya. Vajda Jánosról senki sem rajzolt olyan érdekes s a különös embernek lelkiségét annyira megértető képet, mint Schöpflin. Felfogásának önállósága miatt polemikája is támadt Palágyiékkal, akik az akkor halott költő emlékére féltékenyen vigyáztak. Azután megírta Móriczról szóló tanulmányát. Jól emlékszem, mennyire tetszett Osvátnak, milyen kitűnőnek ítélte azt, ahogyan Schöpflin Móricz írói furorát jellemezte, ahogyan leírta, milyen mindenből kifelejtkező lendülettel és szenvedélyes elmerüléssel írja elbeszéléseit és regényeit.
Ha Schöpflinnek a „Nyugat”-hoz való viszonyáról emlékezem, mindig a régi Nyugatra gondolok, arra, amelynek még Osvát Ernő volt a szerkesztője. A későbbi „Nyugat”-ra sokan emlékeznek. A régi „Nyugat”-ba számosan dolgoztak, majd mindenki, aki akkoriban számot tett az irodalomban. De a régi „Nyugat” szellemének mégis egy ember volt a képviselője, az, aki legkevesebb nyomát hagyta folyóiratában hatalmas elméjének és művészi képességeinek: Osvát Ernő. Ő eleitől fogva nagyra becsülte Schöpflint és külön szerette benne jóságáért és derékségéért az embert. Talán megbocsátja ott, ahol minden megbocsáttatik, hogy ezt most helyette elmondtam. |