|
Leányfalu, 1913. szeptember 25.
Augusztus 10-én megkötötték a bukaresti békét.
Rossz? Jó? Az asszonynak jó. Únja már a cigányéletet s mindig zsörtöl a maga csendes módján, ha elkési a hajót és odaég a vacsora, megszikkad a hús. A kis Virágnak is jó, nem olyan sáppadt kis virág már, mint volt tavaszon, ez a kis alig-élt virág. A másiknak is jó Neki is jó, minden szeptember jó, mert nem kell többé iskolába menni, nincs többé „igenis tanár úr”, „nagytiszteletű és tekintetes tanár úr” olyan, mintha még mindig a kóródi úton bitangolna Csécsén. Pénz sohasincs elég. Az nincs. Ma sincs. Azért nem szabad panaszkodni. Akkor krajcár se volt. Petróra, szappanra. Ez valóságos gazdagság. Vigyáz az asszony is, nem préda. Préda, préda, de régen hallotta ezt így. Valaki Julisra mondták a vénasszonyok, mintha ma is hallaná a vékony szipirtyó hangot: vasalt alsót visel a préda! Vasaltat! Még őket is megszólták. Uraskodnak! Mikor apa a gépműhelybe járt. Micsoda kis szurdok volt az is. Gépműhely. Fel kell írni ezt, mert elfelejti. Hogy Julis vasaltat hordott. Hol a fenében van az a notesz. Megint úgy tele van a zsebe. Persze a sok levél. Hiába tudják, hogy itt van Leányfalun, mégis a pesti lakásba küldenek mindent. Tudják, tudják, de mégse tudják. Persze, Leányfalu nem Páris. Ha odautazna, tudnák. Itt elfelejtik az embert. Már akit. Adyt nem felejtik. Nem igazság ezt gondolni. Mert Ady se felejti őt. Csak nemrég is hozta az asszony a Világot, hol is van, itt e, még alá is húzta: „Ez a kálvinista magyarság - Móricz Zsigmond magyarjai - hamar dühbe jön a méltatlanságon s hamar kidörgi az „eb ura fakó”-t…” Valami szatmári istentelenségről szól a cikk. Ady jó embere, egyszer ki kéne hívni ide. Majd jövőre. Ezt a levetet meg fel se bontotta. Érdekes Ujság. Persze Kabos, kéri az önéletrajzot a novellához. Ajaj, majd egyszer megírja azt; is. Kabost is bele fogja írni, meg a Julis vasalt alsóját, meg a gépműhelyt. Valóságos regény lesz. De ezt még megírhatja vacsoráig, akár ebédig is. Ez pénzt ér. „Ne legyen hosszú” - azt írja Kabos. Nem is, csak aztán ne legyen olcsó. „Születtem 1879-ben, Csécsén. Szatmármegye egy parányi falujában, ahol a Tisza feláradt a tavaszi virágokkal a kert lábáig s a temető sírjait egyenként hordta el...” Hát az öregkisasszony, aki kriptát épített, hogy el ne vigyék majd csontjait a megáradt vizek. Ők meg, micsoda kis bitangok voltak, vizet hordtak a kriptába, hadd higyje, hogy talajvíz. Nem az ő fejiben született meg az eszme, mégis kikapott ő is. „Jó kis falu az, ötvenkét ház van benne, a mienk volt a legkisebb meg a legnagyobb; az egyikből az apám, a másikból az anyám nőtt egymás számára…”Igaz is, nem Csécsén volt az a kripta, jó hogy nem írta bele. De fel kéne írni ezt is. „Hogy osztán a víz elvitte a lábunk alól a falut, a talpalatnyi rögről ráállottunk a legbillengőbb gályáira, az apám vállalkozó merészségére, mint jórakott kis madárfészek, az Élet hátán sodródtam a kis családszigeten falukon át….” Ezt kéne megírni egyszer ezt a sok nevenincs, híresincs falut, „…isklákon át…” Meg az iskolákat. Nemis azokat. A tanár urakat. Hogy is hívták azt a gigerlit? Volt arról egy vers is írva a budi falára a kollégiumban. Talán Miklós tudni fogja. Azt a sok felelést. Hogy szurkolt néha! „S voltam, ami vagyok, embrióban már kis komoly, szigorú, sovány, lusta, ábrándozó, tervkovácsoló, túl jó és hirtelen rossz ember - végig a félországon, gonosz tanárokon…” Apa is ilyen hirtelen volt. Ugy nekifehéredett, belepirult a haragba, hogy félelmetes volt. Máskor meg a fejin hagyott táncolni. „... tehetetlen megnyílvánításokon és a lélek ungot-berket átszenvedő nyomorgásán át, az apám árnyékában s az anyám világosságában s a mindent Megváltó golyó megnyugtató reménységében...” Az a megnyilvánításokon furcsa egy kicsit. Olyan „nyugatos” A fene töri a fejét máson. Furcsa, hát furcsa. Nem furcsa. Tehetetlen megnyílvánítások. Talán nem szép, de igaz. Épp tegnap mesélte a kedvesnek, hogy mi minden akart már lenni. Hogy húzódozott és hogy akart, azt se tudta mitől, azt se tudta mit. Csak feszült benne valami. Öngyilkos is akart lenni, meg gazdag is. Pap, tanár, könyvtáros. Az szép lett volna. Könyvtáros. De becsapta a kis keszeg Ferenczi. Hitegette. Mennyit hitegették már. Most ugyan már mindegy, de akkor. Sajnos, ezidőszerint nincs módunkban pillanatnyilag…. Nem volt jó. Most sem jó, csak ő felülkerekedett. Az egész nem jó, semmi se lett jobb, csak ő volt erős. Simonyi óbester. Móricz Zsigmond. „És ni, hogy felnyitom szememet a hosszú éveket pillanattá zsugorító időben, a legnagyobb ámulással veszem észre, hogy meghíztam és a nagydiófa alatt heverek vastagon és kacagva, és a két kislányom a fűben csicsereg mellettem és körülöttem, - meg ne sokallják az irigy Istenek…” Mint két kicsi pillangó. Az ám, pillangó. Nekik jó dolguk van. Hogy repes a két kis bogár. Hogy is volt? „Púp nőtt az én hátamon. Olyan nagy a bánatom...” Volt pedig egy ilyen vers. Úgyis mindig meséért nyínak. Anya mesélt egyszer valamit. Kis tyúk kiment kert alá… „... a boldog mának minden jóval virágos, biztos, édességes, gyümölcsvirágzó parányi tündérfaluja él s két drága barna szemnek életébresztő tüze világol fölöttem...” Ezt kellene folytatni. Hogy minden szó ilyen szépen ömöljön. de feszüljön is az érzésen a szó, dagadjon ki belőle. Hogy úgy rebbenjen a szó, mint óraütéskor a toronyról a madarak.”... Himnuszt a Naphoz, amely a kháoszból, a reggeli ködből, előszíjja a ragyogó vizeket és a lombkoszorús hegyoldalakat; amely az én számomra jött fel és az én létemnek mezeit aratásra érleli; amely elkísér sugarával a sötét barlangokba is és ott fénylik a gerezdes hegyoldalon…” Valaki bejött a kertbe. Ezt is az ördög hozta. Épp most kell jönnie. Mit zavarja éppen most. Á, okos asszony ez, megállítja, elviszi konyha felé, szóval tartja, nem engedi ide. A vincellér. Hiszen épp ő hívta ide, beszélni kéne vele a szüretről. De várhatott volna. Igaz, hogy apa mindig azt mondta, ha váratlan vendég jött, hogy „hátha malacot hoz”. Hogy kacagták! Ki hozott nekik malacot? Mégis beszélni kéne ezzel, hogy szőlő is legyen, enni is, kötözni is, meg egy kis bor is, vendégnek. Hála Istennek nem siet, már le is ült. Nem lehet ez idevalósi, tempósabb annál. Gyulai kertjiben is látta. Hitvány kis kert volt...
„Szép őszünk van az idén, a bokrokon párafátyol akadt, a szőlő azonban nem akar mézet érlelni; a Duna gyönyörűen csillog, az országúton bőg az autó; a gyerekeknek kitűnő ez a jó levegő s a feleségem sóhajt, hogy milyen jó lesz már beköltözni szüret után Pestre...”
Rápaskol a gyerekekre, azok nevetve süvöltenek. Aztán lassan elindul az öreg Vincellér felé. Az meg úgy ül ott a padkán, mint valami fejedelem. Módosan lépeget, nem gondol már Pestre, csak a szüret érdekli, a szőlő. Olyan lassan érik az idén, satnya is. Talán jövőre jobb szüret lesz. Tizennégyben…
Egyelőre egy konferencia összehívására kér engedélyt. Hogy a vezérkari főnökkel, a tengerészeti miniszterrel, a konstantinápolyi követtel össze kéne ülni egyszer. A tengerszorosok ügyében. Elvégre arra is kell gondolni, hogy adódhat olyan helyzet, hogy Törökország magatartása esetleg bizonyos intézkedéseket tehet szükségessé, melyek már nem tartoznak csak a diplomáciára. Lehet, hogy nem kerül erre sor, de lehet, hogy már a jövő ősszel. Tizennégyben. Bóka László |