|
Színházi esték
Bisztray Gyula könyve – Egyetemi nyomda Az a rokonszenv és érdeklődés, mellyel Bisztray Gyula színházi szemléit havonta vártuk, csak nyer erejében, ha most az összegyűjtött tanulmányokat lapozgatjuk. Vannak írások, melyeknek hitelességét, vonzó voltát kötetbe gyűjtve még inkább érezzük, mint folyóiratokban, ujságok hasábjain szétszórva: ilyen írások közé tartoznak Bisztray Gyula szinikritikái is.
Gyulai Pál és Ambrus Zoltán iskolájának méltó folytatóját üdvözölhetjük ebben a szigorú, magas igényű, fiatal kritikusban, kinek szigorát és igényét sohasem befolyásolták azok a nagyobbrészt „irodalmonkívüli” szempontok, melyek a színházi kritikát valaha merőben üzleti, újabban pedig politikai - és üzleti érdekek szerint irányították. Ha kezünkbe vesszük most egy évtized színházi termésének mérlegét, szomorú meglepődéssel láthatjuk, hogy abban több hely kellett jusson a bíráló szigorának, mint lelkesedésének - igazi elismerést alig két-három színdarab (Tempefői, Villámfénynél, Végrendelet) nyer csupán a szerzőtől.
Igaz ugyan, hogy Bisztray részletesebb kritikái lezárulnak a 38-39-es éveknél, s az újabb drámaíró nemzedék némelyik műve már nem szerepel a kötetben, mégis, megdöbbenéssel kell látnunk, hogy a magyar színházi kultúra, melynek fejlettségére annyira büszkék voltunk, s mely annyival nagyobb tömegeket tudott megmozgatni. mint az irodalom, ennyit nyujtott csupán! Az elfogulatlan és független bíráló ily kevés örömét lelhette csak benne! Mert elfogulatlanságát és függetlenségét kell leginkább tisztelnünk Bisztrayban. Valójában az ő hangja volt mindig az időszerűtlen és a népszerűtlen hang egyaránt népszerűtlen, időszerűtlen tegnap és ma is!
Ritka és egyre ritkább kritikusi tulajdonságok leltek benne szerencsés egyensúlyra, az a „klasszikus” és „nemzeti” dráma-eszmény, melyet oly makacsul és hiába kér számon az évtized műveitől, nem merevedik nála előítéletté és nem is helyezkedik tételesen bírálatai előterébe. Valójában egy szóval sem említi a Gyulai Pál és Horváth János szentesítette mértéket – az eszmény nem gyilkos, meddő fegyverré válik nála, hanem az ízlés, az érzékenység biztos kiegyensúlyozójává. Mert nyugodtsága és hűvössége mögött sokkal több érzékenység lakozik, mitsem első pillanatásra sejtenők.
Nyomát sem leljük nála ama bírálók óvatosságának, akiknek egyetlen irányítójuk az iskolás mesterüktől örökölt tétel: véleményét mindig az egészséges, irodalmi érzék fejleszti ki, s ha elolvassuk a kötetet, megelégedéssel láthatjuk, hogy ítélete egyszer sem volt téves, véletlenül sem karolt fel méltatlant, s csak arra méltókat ejtette el. Arányérzéke mindvégig helyes: Molnár Ferenctől méltán kéri számon mindazt, amivel adósunk maradt az „Ördög” után s túl mostohán legfeljebb csak Szomoryval bánik (igaz ugyan, hogy nem regényeiről, vagy éppen novelláiról kell írnia).
Bisztray bizonnyal nem tartozik azok közé, akik több kevesebb sikerrel, de mindig nagy lármával „fedeznek fel” valakit, ám nem is halad el érzéketlenül olyan művek mellett, melyeket az igazi kritikusnak tüstént fel kell ismernie. |