|
Feleségem története
Füst Milán regénye – Hungária
Belebotlik Lizzy hazugságaiba, majdnem a szeretőibe is. Nem meri nyíltan kérdőre vonni az asszonyt, mert fél, hogy elveszti. Ravaszkodik, csapdákat állít neki s a döntő pillanatban mindannyiszor eloldalog csapdái mellől. Ő maga is kis kalandokban kezd pacskolni, egy angol lánnyal párisi temetőkben csókolódzik, megszereti ezt a lányt, felelőtlenül házasságot ígér neki, majd egy másik nőbe karol bele, barátja szeretőjébe, neki-neki rugaszkodik tengeri utaknak, de nem tud elszakadni feleségétől, a kis rongytól. Majdnem négyszáz oldalon tart ez az állapot. Már-már azt hisszük, hogy az író a hosszadalmas és gondosan hőmérőzött, langyos, lenge előkészülettel - a csattanóra időzített anekdoták mintájára - valami meglepő fordulatot készít elő. Ehelyett egyszerre s véletlenül mégis nekilendül a regény: az asszony egyik régi udvarlójával megszökik, férje utoléri, belerúg vetélytársa sípcsontjába, majd hátatfordít kettőjüknek.
Évek mulva találkozunk vele Párizsban. Szorgalmas hajózásokkal, szerencsés üzletekkel vagyont szerzett. Vegytani kísérletekkel szórakozik, a magánnyal küzd. Megismerkedik egy nagyon fiatal s lelkes kislánnyal, feleségül akarja venni, lánykérőbe indul, de útközben messziről meglátja a régi asszonyt. Csak később tudja meg, hogy az hat éve halott. De ez a vizió mélyen megrendítette, beletörődik sorsába. Ma már minden bizalmamat abba vetem – írja naplójába - , hogy egy nap verőfényes időben megint fel fog tűnni valahol.
Különben minek élni? Mert én már csak erre várok és mindaddig várni fogok, amíg élek….”
Füst Milán általában csak azt mutatja meg figuráiból, ami lengedező, határtalan. színtjátszó és illanó. Foszlányokban ismerjük életkörülményeiket, egy-egy ruhájuk színét, valami tréfás, kedves szavukat s a többi olyasmi, amit Gide-től kaptak ezek a regényhősök. Minden tudatos tettükre egy-egy indokolhatatlan, téveteg indulat jut. „A téboly lakik az emberben - mondja a hajóskapitány – lakása a lélek mélyen van.” S ön egyéb „szerelem, mint ilyen tisztátlan, viharos téboly, - méreg a lélek mélyén. Ha nyomába szegődünk, irányíthatunk a lélek titkaira. De éppen az a baj, hogy kételkednünk kell: Füst Milán regényhősei nem színlelik-e őrültségüket az író előtt? Mintha akkor is komédiáznának, amikor törnek-zúznak. Két embert egy életre szóló szenvedély szorongat és soha őszintén nem beszélnek egymással, egyszer sem tör ki belőlük a gyilkosan igaz szó. Van-e olyan őrültség, szenvedély vagy akár csak érzés, mely ilyen kitartón óvatos, örökké lábujjhegyen jár, suttogva beszél? Véletlenül találkoznak az utcán, a férfi felesége nyomába szegődik, azt játssza, tolakodó gavallér, udvarolgat az „ismeretlen nőnek” s mialatt így komédiázik, egy idegen szavaival mondja meg neki, amit nem mert az arcába vágni.
Szánhatjuk-e azt az embert, aki ennyire gyáva? Panaszai nem csupán egy bohóc siránkozásai? Ez a regény olyan, akár egy végtelen balettmutatvány. A figurák látszólag értelmetlen mozdulataikat gondos számítással végzik. A ruha-és rejtély között hiányzik valami, ami a természet törvényeinek engedelmeskedik. A mélység feltétele a magasság, az őrültség csak akkor megkapó, ha józan embert gyűr le. Ki hát ez a végzetes nő? Csupa hiányjel. Csak annyit tudunk róla, hogy fitos, tipegő, picike, hazudozó és rendetlen, hol Douc-Doue bácsinak, hol Monsicur Houinénak nevezi urát, gügyögve beszél s ha csókot kér tőle, azt naspolyának nevezi. Mellékesen filozófiai tankönyveket olvas... Nem ismerjük a kötőanyagot, mely fontos szöveteit összekapcsolja. Valami titka van ennek az asszonynak, hogy magához tudja láncolni a férfit, de az író olyan gondosan őrzi körülötte a titokzatosságot, végül sem jövünk a nyomára. Füst Milán a groteszket, az észnek nem engedelmeskedőt keresi alakjaiban. Nehezen elviselhető, hogy ezek a figurák mellékesen érzelmesek is. A két állott péppé keveredik. Furcsaságaikat úgy viselik, mint a karácsonyfa díszeit, érzelmességük üres csilingelés. A játék is felszín, a szenvedés még inkább az. A dolgoknak voltaképpen nem is lehet a végükre járni - töpreng egyhelyt a hajóskapitány, - és forgathatom, ahogy akarom, nem lehet átélni a mélyet, a teljét – mert átélhetetlen ez az élet mi, úgy látszik, csak a felületé érintjük, csakis a habját.” Ezen a mondaton Kosztolányi arca sejlik át.
De Kosztolányinál a felszín a mélységek tiszta habja. Pacsirta kisvárosi, egyhangú, reménytelen délelőttjei mögött a félelmetes sötétség kapui tátonganak. De amikor Störr kapitány és regénytársai Páris utcáin bolyonganak vagy egy londoni esőben róják a kövezetet, még az utcát sem érezzük mögöttük, még kevésbbé a várost. Szavaik, a legfurcsábbak is, nem őket jelentik, könnyen elcserélhetnék őket, mindannyiukhoz illenek.
A kellékek és a figurák végszóra toppannak a regénybe. |